Bevallom, magam is csodálkozom, milyen finom hullámzásban telt az új évben az első napom. Ilyen harmóniában eltöltött január elsejém talán soha nem volt még.

Ez azért is érdekes, mert előtte, az óév legutolsó napján épp az ellenkezőjét éltem meg. Nagyon feszült és ideges voltam, egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben. Egyre inkább zavart ez az állapot. Nem értettem, mi lehet az oka, mert a felszínen látszólag semmi nem indokolta.

A Teremtő Önismerettel való találkozásom óta másképpen nézek a pillanatnyi állapotomra, az érzéseimre, a velem való történésekre. Egyre inkább tudatában vagyok az energiatörvények működésének, mert nap mint nap látom és tapasztalom, hogy valóban működnek. Tisztában voltam vele, jobb, ha kiemelem magam ebből az állapotból, nemcsak azért, mert sokkal jobban szeretem a harmóniát, a békét, a nyugalom érzését, hanem azért is, mert ha sokáig ezen az alacsony rezgésen maradok, a rezonancia törvényén feleslegesen vonzok be olyan olyan eseményeket, amik egyébként elkerülhetőek lennének. Ez annyiszor megtörtént az elmúlt hónapokban velem, hogy nagyon nem szerettem volna újabb “figyelmeztetéseket”. Úgy döntöttem, legjobb, ha arany-magentával rezgésszintet emelek, és meditálok egyet.

Amint meditatív állapotba kerültem, bizonyos érzések nagyon felerősödtek bennem: fájdalmat, rettegést, óriási félelmet éreztem.

Nagyon mélyről felszínre törtek halott édesanyámmal kapcsolatos régi emlékek. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor éveken keresztül egyetlen perc nyugalmam sem volt Tőle. A viselkedésével folyamatos feszültségben tartott, érzelmileg sanyargatott. Úgy szórakozott velem, mint ahogy a macska játszadozik az egérrel.

A meditációban magam előtt láttam a képet: kisegérként próbálok menekülni, de ő, mint a macska, mindig utánam kap, nem enged el. Újra és újra próbálkozom, de nincs menekvésem, kitartóan játszik velem. Nyugodt, kimért, kíméletlen és kegyetlen, nem lankad az ereje.

Egyre reménytelenebb a küzdelmem. Érzem, hogy soha nem fog elengedni. Ekkor elgyengülve, reményvesztve szembe fordulok Vele. A szemébe nézek és sírva könyörgök Neki: Anyu, kegyelmezz nekem! Adj kérlek kegyelmet! Kegyelem, anyu, kérlek….kérlek… Szerettem volna tovább folytatni a meditációt, meglátni, mi lesz ennek a játszmának a vége, de nem kaptam több képet, nem jöttek újabb érzések.

Tehetetlennek éreztem magam és szomorú voltam, hogy hiába akarom, de nem tudom ebből az állapotból kiemelni magam. Éreztem, ha ezt nem oldom meg, nem tud kisimulni a lelkem és a fizikai síkon továbbra is rosszul fogom érezni magam a bőrömben. Fájt már a lelkemnek, hogy megint “szenvednie kell”.

Majd egyszer csak elfogyott az egom akarásának az ereje, hogy meg akarja oldani, akarásának hatalmát feladta, ezzel megszűnt szenvedésének akarása is, már nem akart szétverni, hogy magamat marcangolva újból és újból szenvedjek. Elfáradt/elfáradtam… Feladtam minden akarást, mindent elengedtem, nem akartam semmit sem. Aranytálcára tettem a lelkem és átadtam a Felsőbb Énemnek. Történjen, aminek történnie kell: “Felsőbb Énem, legyen meg a Te akaratod!”.

Elfogadón, nyugalommal vártam. Arra kértem Felsőbb Énemet, küldjön valami jelet, hogy a lelkem miért így mérettetett. Ezután pihentem egy ideig, majd szépen lassan visszahoztam magam a meditatív állapotból és tovább folytattam a napomat.

Este – megérzéseimet követve – megnéztem a Viskó című filmet. A szilvesztert itthon töltöttem, nyugalomban, békességben, majd lefeküdtem.

A napközben meditatív állapotban, mélytudat szinten kért jelet, mint üzenetet, álomban kaptam meg. Gyönyörűséges álmom volt, mely érzelmileg nagyon mély nyomot hagyott bennem. Az érzést azóta is élem, még mindig itt van a lelkemben.

Anyuval álmodtam, teljesen más minőségben jelent meg, mint ahogy a földi életében bármikor is megmutatkozott nekem.

Az álomban 50 év körüli volt, finoman elegáns, erős és egészséges. A lakását rendezgettük éppen egyetértésben, békességben. A korábban zsúfolt és mindenfélével telepakolt szobája átlátható, tiszta és rendezett lett, nem maradt benne semmi, ami felesleges lett volna.

Ekkor észrevettem két kinagyított, bekeretezett fényképet, amiket eddig sohasem láttam. Nem tudtam kivenni, egészen pontosan kik és hányan voltak rajta, de az volt az érzésem, mintha én és a családom lenne rajta. Érdekes volt, hogy a képen lévők nem a “megszokott” arcukat mutatták, mert boldogság, öröm, az élet szeretete, tisztelete áradt mosolyukból. Jóleső, meleg érzés töltött el, amikor a kezembe fogva nézegettem. Egyszer csak bevillant, hogy ezt a képet az anyu készítette. Megéreztem lelkének finomságát, amivel ez a kép készült, mert azt a célt tűzte ki, hogy megmaradjon nekem ez a kép örökre, ne feledjem a család szentségének erejét, érzését. Odamentem Hozzá, megköszöntem Neki, hogy ilyen csodálatos emléket készített nekem, így hosszú évek múlva is lesz mire emlékeznem. Végtelenül hálás voltam Neki érte. Finoman átölelve, a szemébe nézve, sírva bocsánatot kértem Tőle azért, hogy én ezt a képet korábban soha nem vettem észre.

Békesség és szeretet áramlott közöttünk, anyu kedves, megértő és elfogadó volt. Ezt a minőségét a földi életében sajnos nem nyitotta soha nekem, ezért nem ismertem. Az álmomban megfogtam a kezét, ami feltűnően meleg, finom és puha volt. Annyira valóságosnak tűnt minden, a bőre érintését is még mindig érzem.

Teljes nyugalomban, kisimult lélekkel ébredtem fel 2019. első reggelén. Azóta is őrzöm lelkemben édesanyám lelkének üzenetét, a kegyelem állapotát, amit életében soha nem tudott megadni, most a túlvilágról tudta pótolni.

Drága Felsőbb Énem, végtelen hálával köszönöm a jelet, amit átadtál, hogy Édesanyám kegyelem érzésével átitattál!

B.

Előző bejegyzés

Mit indított meg Benned?

x

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.