Mifelénk az úgy volt,
hogy az „Adjon Isten!” és az „Isten hozott!” köszönéssel fogadtuk a másik embert, ezzel adva a tiszteletet. Ezért nem történt meg, hogy elutasítón hátat fordítottak-, vagy lenézőn semmibe vettek volna. Mert, ahogy a közmondás is mondja: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten!”
Mifelénk az úgy volt,
hogy megvártuk a másik ember beszédét, befogadtuk mondandóját, megéreztük lelkét. Megéreztük, mi megy benne végbe, mi mondanivalójának tétje, célja, mi az, amiért a sors összehozott minket vele. Így került megértésre bennünk a másik ember élete.
Mifelénk az úgy volt,
ha bárki bajban volt és ez a tudomásunkra jutott, minden erőnkkel és hitünkkel bizalmat szavaztunk neki, sőt anyagi javainkkal is erősítettük őt, hogy mielőbb talpra állhasson.
Mert mifelénk az úgy volt,
hogy senki nem élt vissza a másik jóságával, pénzével, hitével. Amint tudott talpra állt és máris adta tovább a kapott segítséget annak, aki éppen rászorult. Mindenki abban lelte örömét, ha örülni látta ismerősét, kedvesét.
Mert mifelénk az úgy volt,
hogy a lelkiismeretünk tiszta volt. Nem tettünk senki ellen, nem hazudtunk, loptunk, egyértelműek, őszinték voltunk. Őszinteségünkért őszinteséggel fizettek, a szó szentségén ígértek.
Mifelénk
az élet egyszerű, szerény és tiszta volt. Az igényünk pont annyi volt, mint amennyit a lehetőség adott.
Majd amikor a belső értékrend fontosságát felváltották a külsőségek iránti vágyak, felborult az egyensúly. Már nincs „Isten hozott!”
A bajba jutottat nem emeli fel senki, sőt kárörvendőn néznek rá, örvendve: ha nekem nem jó, ne legyen jó neked sem! S ha valaki mégis kezét nyújtja, hogy segítsen, amikor a bajba jutott talpra áll, a hála helyett segítőjére kígyót, békát kiabál, nehogy a segítséget meg kelljen köszönnie.
Nincs lelkiismeretfurdalása senkinek, ha nem tartja be a magának vagy a másiknak tett ígéretet. Túl erős a külsőségek iránti vágy hangja, ahogy az ego így vagy úgy a kiválasztott személyt vagy tárgyat birtokolni akarja. A lélek húrján, a szeretet finom hangján ismeretlenné válik az ember önmaga előtt. Az ego játszmáján, libikókáján már nem tud eligazodni önmagán.
Könnyebb az ösztön világán, az asztrál síkján, az elme alacsony tudatán a megszokások jól bevált mezsgyéjén járni, a pénzt imádni, az anyagot markolni, halmozni, mint tudatosan figyelemmel kísérni a tudat magas síkján a lélek belső hangján működő valós értékrendet, érzelmet, a tisztességet, tiszteletet, empátiát, elfogadó szeretetet.
Pedig, ha a fókuszom ennek állapotán tartom, bennem a nagy betűs EMBER valósul meg minden pillanaton. Majd, ahogy mind jobban tágul a tudatom, ismerem fel az Isteni vénán hozott tehetségem, tudásom, amit a cselekvéseimben, az alkotásaimmal megvalósítom. Ehhez az anyag szolgál eszközül, így a lelkem ígérete az anyagon beteljesül!