A végtelen bánat, a kárhozat, a mérhetetlen bűntudat hosszú évekig tartotta lelkemet fogva. Az életben maradás kényszerének súlya tartott életben egyik percről a másikra. Akkor már semmi értelmét és értékét nem láttam létemnek. A tehetetlen erő lezárta a kiutat, elfelejtette velem a mosolyt, a belső nyugalom évek óta elveszett, az élet tisztelete kihunyt.
Ami maradt, a bűntudat, a szégyenérzet, a rám hagyott értékek elvesztése-, a tisztelettel teli példa semmibe vétele miatt, minden, ami szent volt számomra, odaveszett. Hagytam magam kifosztani igaz értékeimből, érzéseimből!
Így nem mehet tovább!
Valamikor gyermekkorban tudtam, éreztem Isten jelenlétét. Ebben a lehetetlennek tűnő helyzetben az egyetlen reményem „Ő” maradt, hogy talán ismét elérem. Esdekelve fohászkodtam Hozzá, ha csak egy percre is, adjon nyugalmat, erőt, önmagam elfogadásához, a megbocsátáshoz! Még, ha tudva bűneim sokaságát is, segítsen önmagamnak megbocsátani!
Az egyik hajnalon egy „hang” ébresztett: „Menj ki a kertbe.”
Gyönyörű tavaszi hajnal volt, a nap éppen akkor kelt fel. Szófogadón kiléptem a nap szikrázó fényébe, majd tekintetem rátévedt egy bokorra, aminek levelein hintáztak a harmatcseppek.
Ahogy az egyik harmatcseppre rátévedt a szemem, hirtelen eltűnt az idő, kifeszült a tér, s nem volt más, csak a tavasz illata a ringatózó harmatcseppel, amire a napnak simogató sugarai áradtak. Révülten néztem a harmatcseppen szikrázó fényre. Egyszer csak, eme időtlen térben a nap sugarai beléptek a harmatcsepp színtelen áttetszőségébe, kibontva és szétterítve a szivárvány minden színét, boldog táncot járva, viccesen változtatva hullámzásuk irányát. Földbegyökerezett lábakkal csodáltam a jelenséget.
A fény finom színei, szeretettel teli játéka, szememen keresztül gyógyírként hatottak széthasadt lelkemben. Megtörtént a csoda: ha csak egy percre is, megnyílt egy puha, meleg érzés, amit évek óta lezártam, s azt gondoltam örökre elvesztettem. Átéltem a hit, s a remény magasztos erejének érzését. Több év óta most éreztem először, hogy van remény újrakezdenem, az életet folytatnom, s nem feladnom! Bevillant a kérésem, amit kértem, megkaptam!
„Meghajolt” a fizikai sík energiatere, így átjöhetett a harmatcsepp látványán keresztül Isten üzenete:
„Látod, érzed, érted már, egy harmatcseppben micsoda erő van?! Isten teremtett világában minden a szeretet okán létezik. A teremtett lény a szeretet fényében hordozza az Isteni üzenetet, azt a hitet, ami által teremtetett. Így tudott most téged a harmatcseppen átfutó szeretet fénye a szerethetőséged hitére emlékeztetni.”
A jelenség véget ért! De az egy percig tartó belső béke, szerethetőségem hitének ereje új célt nyitott haldokló lelkemben: az életre igent mondtam!
Majd megszólalt a lelkiismeretem hangja is: „Uram Atyám, mit tettem, mit tettem Isten teremtett lényével, önmagam fényével?! Teremtőm, Te egy harmatcseppbe ekkora erőt, hitet teszel, én pedig Téged magamban megtagadva, halállal foglalkozó gondolattal ártottam Neked?! Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg nekem, a hálátlan, tiszteletlen, tudatlan lénynek, aki nem tudta mit tesz azzal, ha az életet tagadja, ha az életét feladni akarja!”
Igen, ez is én voltam, vagyis, akkor (1992-1997) az egom túlélőprogramján azzal az énemmel azonosítottam magam, s azt gondoltam, hogy még a levegőt sem érdemlem meg…
Ma már tudom és értem a valós értékrenden működő erőket, mint energiatörvényeket. Ehhez, a magam bőrén kellett megtapasztalni a fizikai sík alacsony tudatán működő fájdalmas erők hatásait. Így ismerhettem fel a valótlan világ játszmáinak ok-okozat összefüggéseit. A valós, egyetemes tudás az átélt élethelyzetek által vált bennem ERŐVÉ, s ez az erő vált bennem „Teremtővé”!