Önvallomás

Örömre születtem, hogy az életem örömömben éljem. A legnagyobb örömöm, ha mások arcán az örömöt látom. 
Örömre születtél, hogy örömödben éljél. Örömöt jelent Neked, ha azért, akit szeretsz, érte örömmel valamit tehetsz?
Örömre születtünk, hogy az életnek örvendjünk. A legnagyobb örömünk az lehetne, ha az örömöt éltetve élhetnénk az életünket egymás mellé rendelve. 

Két évtizeden át a boldogság és az öröm adta jó indulat és tiszta szándék hatott át, így tapasztalhattam meg, milyen a szívjóság. Később, amikor pedig a sok-sok élethelyzet a bosszúságig elvezetett, élhettem át a gondok birodalmát. 

Megállítottam az életet, visszapörgettem az éveket, hogy magammal számot vessek: 
Ki vagyok én, tulajdonképp': az érzékeny lelkem, vagy a zord árnyék, ami a kétség?
Ha én a sok vétség vagyok, akkor ki volt bennem, aki mindenkit tudott szeretni?
Szívem legszentebb érzését hova tettem, hol halt meg a szeretet az életemben?
Ki volt az, aki minden ármányt a másikban el tudott fogadni?
Ki volt az bennem, aki teljes harmóniában tudott élni?!
Ki az, aki él bennem, éltet engem?
Mi irányít, a felszín csupán, vagy a mélység?
Miért dönt bennem a külvilágnak való megfelelés?
Miért mással hozatom meg a döntést a sorsom felett?
Miért jó az, hogy nem kell a döntéseimért felvállalnom a felelősséget?
Ki mondja meg bennem mi a jó, mi kell, s mikor, mit érdemes tennem?
Ki az, aki rákényszerít arra, hogy a hitem belső ereje helyett másokat használjak támasznak?

Ezernyi kérdés temérdek, amelyekre a válaszok sorban érkeztek. Rá kellett jönnöm, hogy amikor a szívemben a szeretet éltetett, még öntudatlan voltam. Nem voltam tudatában önmagam valóságának, természetesnek vettem lelkem teljességét, hiszen ez volt eredendően az életem! Akkor a valóságom éltetett, a valóságot éltem öntudatlanul! Ahhoz, hogy tudatossá váljon, ki vagyok valójában, hogy öntudatra ébredve élhessek, az életem értékének tudatában legyek, a szeretet valós érzelmi állapotát tudatosan éltessem, a tapasztalatokat meg kellett szereznem.

Most, hogy mindkét végletet megéltem, dönthettem! Magam azzá tehetem, ami a meggyőződésem, a hitem. Melyik minőség az, amiben örömöm lelem? Abban, ami bennem a szeretet, vagy abban, ami a hiányokkal küszködik, a hibákban vergődik és ítélkezik? 

Amikor „csak” szerettem, de az életet nem értettem, gyermekként, felelősségmentesen éltem, ez ma már kevés nekem. Ha pedig csak az értelemmel értek, de nem érzek, akkor nem élek! 

Élve a szabad döntés lehetőségével, tudatosan és egyértelműen az önismeret útját választottam, mely befele vezetett lelkem magjába, ősvalómba. 

Hazaérkeztem! 

Lelkemnek magjában megnyílt a fényem, tudatosult bennem az egyetemes tudás, megláttam az energiatörvényeket, az ok-okozati összefüggéseket és átéltem önmagam valóságát, annak a szeretetnek a tisztaságát, amit régen magamban éltettem.

Felismertem, hogy az eddigi életem működésének nemcsak két aspektusa közül kell vagy lehet választanom. Ha megnyitom lelkem tárházának végtelen tudását, Felsőbb Énem az adott készségem szintjén, a valós értékrendet követve mutat rá az egyetemes megoldásokra. A racionális elmém magas rezgésszinten ezt tudatosítja és megnyitja a már megtett utam, az általam átélt élethelyzetek tapasztalatait. 

Tehát a magas és az alacsony tudaton bennem lévő tudás összeért, eggyé vált, amit én bölcs döntésként tudok a fizikai síkon cselekvéseimben éltetni.

Ahogy megnyílt bennem a feltételnélküli, egyetemes szeretet, azt is felismertem, akkor hiteles a szeretetem, ha mindazokkal a hiányokkal, hibákkal, amikkel a tapasztalataimat megszereztem, tudom úgy önmagam, mint ahogyan a környezetem is feltétel nélkül, elfogadón szeretni. Szeressem önmagam akkor is, amikor a hibás döntéseimet hoztam a mérettetésként rám mért nehéz helyzetekben!

De erre csak akkor vagyok képes, ha a saját valóságom élem, az egyetemes (megbocsátó, elfogadó, elengedő) szeretet állapotában vagyok. Ekkor vagyok a valós öröm érzésében, ami a teljesség tudatában éltet. Itt nincs hiánytudat, ami miatt a külvilág bármi tárgya, személye, elve, nézete kellene, hogy a hiányt kiegészítse. Nem pótcselekvések hajtanak egy-egy élethelyzetbe.

Gyermekként, a magam valóságának tisztaságában nem ismertem az árnyék-én tulajdonságokat, mivel nem éltem még át őket, nem volt megtapasztalásom róluk, ezért volt egyértelmű a mások iránti elfogadó szeretetem. 

Meglepett annak felismerése is, hogy valójában nincs hiba, csak a szerethetőségünk hitének megtagadása az, amely által az erőt nem látjuk magunkban, csak a másikban. Így kerül ki kezünkből életünk irányítása, ahogy a biztonságot kihelyezzük másokba. Elveszítjük valóságunk felett a kontrollt. Tudatunk beszűkül a félelemmel átitatott különféle szerepek, játszmák világába, fényünk erejét lezárva. A magunk valóságának az erejét vetítjük másokra, ami az ego által eltorzítva úgy néz ki, mintha az az erő csak benne lenne, mi nem rendelkeznénk vele. 

Az óriási kattanás az volt, amikor lelkemben ráébredtem, megéltem, csak azt tudom felismerni, látni, érezni a másik emberben, ami ugyanúgy ott van bennem!

Arra is ráláttam, hogy a hasonló élethelyzetek addig ismétlődnek, amíg a bennem lévő végtelen teremtő erőt, szerethetőségem, tisztelettel fel nem ismerem, amíg nem a belső hitem erejével hozom meg döntéseim a sorsom felett.

A kezdetek: 

Amikor még kislány voltam, az embereket óriás fénylényeknek láttam. Fényük vakított, ezért sokszor lehajtottam a fejem vagy becsuktam a szemem vagy inkább Édesanyám szoknyája mögé menekültem. Az emberekben nem láttam hibákat, mindenkit elfogadón szerettem. Mindig mosolyogtam, s ahol csak tudtam, mindenkit megnyugtattam. Amim volt szétosztogattam. Hosszú évekig szinte alig ettem, nem tudom mi tartott életben.

Ha valami fájdalmas dolog történt velem, beszéltem „Istenemmel”, hogy sugallja meg az okot, hol „vétettem”. Amikor felismertem, lelkem békéjét megleltem. Teljes volt az összhang a végtelen és köztem.

Amikor történeteket meséltek, a történések érzelemmel feltöltve filmként pörögtek bennem, teljesen átéltem őket. A mások fájdalmát testemben fizikailag mindaddig éreztem, amíg első gyermekemet 25 évesen meg nem szültem.

Máig őrzöm gyermekkorom legszebb emlékeit. Szerencsés voltam, mert a szünidőben imádott Nagymamámhoz sokszor vidékre utazhattam. Éreztem a nagy város és a falu közötti különbséget, élveztem, hogy mennyivel szabadabb ott az élet. Sajátomnak tudhattam az ottani egész növényvilágot és az állatfarmot. „Gyógyíthattam”, életüket menthettem, gondozhattam őket. Velük mindent megbeszéltem. Lelki fejlődésemnek ez volt az egyik legszebb állomása, bizonyára.

A túlzott érzékenységemmel szüleim nem tudtak mit kezdeni. Mindketten erős egyéniségek voltak, megpróbáltak engem minél több élményhez juttatni, hogy vagányabb legyek, de én inkább választottam a magányt, a csendet, ez volt igazán számomra az élet. Be kellett lássák, hogy el kell fogadják a kislányuk döntését saját sorsa felett, hiszen látták, így vagyok kiegyensúlyozott, jókedvű, valójában boldog. Bár nem értették csendes magányom okát, és nem is érezték az érzékenységem fokát, de szeretetükkel és a belém vetett hitük erejével egész életükben az életemet óvták.

Mindent elkövettek, hogy talpraesett legyek, hogy nyelveket ismerjek, hogy táguljon a látásmódom, minél többet lássak a világból. Saját aggódásaikon, a féltésemen túllépve, tizenkét évesen, 1965-ben repülőre tettek, hogy a nyugaton élő Nagynénémhez kimenjek. Szüleim jól érezték, egész életemre kiható élményekkel gazdagodva boldogan tértem haza Hozzájuk. Innentől kezdve minden szünetben meglátogattam a Nagynénémet, akinek nem volt gyermeke, én adtam meg Neki azt a boldogságot, hogy Ő is a gyermekének érezhetett. 

(S hogy a sors miért adta nekem ezt a lehetőséget, arra csak évtizedekkel később kaptam meg a valós választ.) 

Abban az időben nyugatra kijutni óriási dolognak számított, hiszen szinte senki nem kapott útlevelet. No persze az „illetékesek” bizton tudták, az „egyke” gyerek a szüleit el nem hagyja, vissza fog jönni a hazájába. 

Míg másokat a gazdagság, a külcsín, a felszín varázslatos világa elvisz beképzeltségbe, felfuvalkodottságba, addig én szerény maradtam, nem hivalkodtam, a lelkem mélyén továbbra is összekapcsolódtam a nagy Fénnyel, Aki a teljesség nyugalmában mindent tisztán tartott bennem.

Pubertás koromban az érzékenységemmel odajutottam, hogy többször elájultam. Hiába vizsgáltak, betegséget nem találtak. A leletek hogyan is mutathatták volna ki, hogy médiumnak születtem, ezért van az átlagnál nagyobb érzékenységem. 

Amikor 17 évesen elolvastam Paul Brunton „Felsőbbrendű én” című könyvét, megnyílt a Fényalagút előttem. Elindultam felé... de egy hang megszólított: „Hiszen nem oldottad meg a felvállalt feladatot.”

Visszafordultam. 

A felvállalt feladat végzésére még 27 évet kellett várnom.


folyt.köv.


2024.03.14. 08:45
Sütiket és más technológiát használunk a weboldal működéséhez, statisztikához, a tartalmak és hirdetések, ajánlatok személyre szabásához, és az így gyűjtött adatok média-, hirdető- és elemző partnereinkkel történő megosztásához. Partnereink ezeket kombinálhatják más adatokkal is. Az Elfogadás gombra kattintással hozzájárulsz mindezekhez. A hozzájárulásod tartalmát a További lehetőségek gomb alatt állíthatod be. Adatkezelési Nyilatkozat