CSŐBE HÚZVA
A libikókának két iránya van, úgy tekintünk rá, mint a végső igazságra, valóságra, tehát, mintha nem lenne kiút belőle.
Az elme szűk látókörűsége jól behúzott minket a csőbe! Mi eredendően egy háromdimenziós világba születtünk le. Miért nem vetül az elménkbe ez az egyszerű tény, ami a valóság? A válasz erre elég fájdalmas, mert gyermekkorunktól így neveltek, az előttünk járók példáját követve vált bennünk igazsággá, hogy a döntéseinket az elménk kettőségén működő programon tudjuk csak működtetni, egy papírlap két dimenziójának minőségén!
Mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy elegünk legyen e csőbehúzás játszmájából és tudatossá válva mindent elkövessünk, hogy továbblépjünk a kettősség libikókájából?! Azaz, az életünket mindhárom aspektusán éltessük, hogy ittlétünket beteljesíthessük!
Nemrég elkeseredetten megkérdezte tőlem valaki, aki hosszú ideje az önismeret útját járja, hogy: akkor ki vagyok én, ha egyszer „Isteni minőségem” méltatod, majd máskor az ármányaim legsötétebb részeit mutatod?!
Nagyon meglepődtem a kérdésén, hiszen az eltelt tízen év másról sem szólt, mint a valós és a valótlan „részeinek” megismeréséről, tudatossá tételéről. Több százszor élte át és ismerte fel valóságát, Isteni eredetét, azt a harmóniát, ami a saját valós Léte, az Élete. Azt is tudta, hogy árnyék-én tulajdonságai csak kölcsönvett szerepek, bármikor képes a lélekalkímiájával kioldani őket.
Nem hagyott nyugodni az értetlensége, önmegismerésének vakfoltja, emelkedett rezgésszinten lelkem magjában, az igazság magvában apró részeire bontottam, mi lehet az, ami ilyen erővel tartja benne a kétséget, az önhibáztatás vétségét, mint megbocsáthatatlan bűnét?!
A felismert tulajdonságok és összefüggések rengetegéből végső esszenciaként tárult elém, hogy a megélt, átélt fájdalmai súlyának és fajsúlyának tudatossá tétele elmaradt! A tanulság. A történésekkel való szembesülés alkalmával bár megtörtént az alkímia, lehet, azt is tudja miért kérte, mi volt az, amit meg kellett tanulnia belőle, de hiába mindez, ha a mindennapok történéseiben továbbra is ugyanazt a hibás programot működteti. Nem tudatosult, nem tudatosított. Egoja nagy erőkkel ragaszkodik a régi programhoz döntéseiben és cselekvéseiben. Lelkét lezárja, nem fókuszál, nem járja körbe az élethelyzetet, mielőtt döntést hozna, hiányzik az a fajta tudatosság, ami a tudatos önismeret sajátja.
Így nem csoda, hogy nincs magával tisztában, hiszen emelkedett rezgésszinten az Isteni véna szeretetében oly egyszerű minden. De, amikor alacsony tudaton egy-egy élethelyzetben kellene megmutatkoznia átminősült tulajdonságainak, az igaz, tiszta mivoltának, nem tudatos, nem fókuszál a magas tudaton felismert, átélt minőségével, amit érvényre juttathatna cselekvéseiben. Hiszen ekkor dől el, élünk-e a szabad döntésünkkel?! Fény vagy árnyék?! Vagy a magas tudaton átélt: őszinteség, nemes lélek, tisztesség, tisztelet, egyetemes szeretet három aspektusán a megbocsátás, elfogadás, elengedés, vagy továbbra is a beszűkült elme fél-elemének kettőssége, kételye, kétsége, tehetetlen ereje jut érvényre.
Honnan máshonnan derülhetne ki, hogy ki is ő most, mit tart magáról valósnak, mint az, hogy megnézze döntései és cselekvései minőségét! Ha bármilyen zavarodottságot is érez, feszül a lelke, mert alacsony tudaton az elme kettősségének kétségei húzzák szét, nem hiszi el, hogy van ereje rezgésszintet emelnie, akkor nézzen körül, mi veszi körbe, milyen döntéseket hozott az elmúlt időkben?!
Akkor hiába az önismeret?! DE mégsem!
Minél többet szembesül, old, éli át az alkímiát, annál többször hajlik meg az ego hatalmának ereje, alakul át szerethetőségének hitére és egyszer csak egyértelművé válik benne Isteni eredete, Teremtői mivolta és ez fog kifejezésre jutni a döntéseiben, cselekvéseiben.
Tapasztalunk, mindenből tanulhatunk, ha tudatossá válunk. Az önmegismerés útját járva tudatosíthatjuk a tanultakat, a tanulságot hasznosíthatjuk. A nagy kérdés, hogy a magunkra mért fájdalmas élethelyzetek eredetének, miértjének felismerésével megtanultuk-e, amiért kértük, s a valós jelentését felismerve kiemeltük-e a tanítás lényegét belőle?! Kegyelmet adtunk-e magunknak az egyetemes szeretet három aspektusán, megbocsátóvá, elfogadóvá váltunk-e, elengedtük-e az önhibáztatásunk játszmáját stb.
Választhatjuk az önmegismerés bármely eszközét, bármilyen készségi fokra jussunk is el, de tudnunk kell, soha, semmi nincs hiába!
Minden életünkkel bővíthetjük képességeinket, tudásunkat, mind közelebb kerülhetünk önmagunk valóságához. Újabb és újabb köröket írhatunk le a tanulást ismételve, hogy egyszer majd tudatossá váljon amiért az élethelyzetet kértük, hogy véget érhessen az ismétlődés csapdája.
Ha életünk útján olyan élethelyzeteket éltünk meg, amik a mindennapi fájdalmas történéseknél jóval erőteljesebbek voltak, vajon hajlandóak vagyunk-e azon hajlamainkat, tulajdonságainkat a mélyből előnyitni, amik ezeket okozták és a tanulságot kiemelve, megbocsátani, elfogadni és elengedni? Vagy tudatossá tétel nélkül átlépjük másokat hibáztatva vagy az önhibáztatásunk, szenvedni akarásunk tetszelgésében évekig, vagy egy egész életen keresztül dagonyázunk?
Lelkünk „méri, nézi, mert érzi, mert tudja,” hogy mit ígértünk magunknak, azaz milyen Teremtő erővel érkeztünk, s ha ezt az általunk kijelölt időre nem ismertük fel, pedig ez az egyedi kódunk, akkor nincs más lehetőségünk az erőnk felismerésére, mint hogy óriási erőpróbáknak tegyük ki magunkat. Ilyenkor van, hogy életünk egy bizonyos szakaszán megáll az ego túlélő-programjának játszmája, megszokásaink további gyakorlása.
S ha már átégtünk az élet-halál-őrület-nihil-kárhozat poklának rétegein, tegyük meg, hogy tudatossá tesszük a bennünk rejlő erőt, amivel az alacsony tudaton mindezt átélhettük a szenvedés eszközeivel és mondjuk ki a szabad döntésünkkel: elég volt! Leljük meg a magas tudatú tudás Teremtő erejét önmagunkban, hogy az életünk minőségét ez az erő irányítsa, lényünket, létünket egész-ségben tartsa!
