Szeretném megosztani Veled az érzéseim, meglátásom, megélésem az utóbbi két blokkoldással kapcsolatosan.
Idén más tényleg az energia, sokkal áthatóbb, sokkal „lágyabb”, de mégis erőteljes, az utolsó 2 blokkoldásról nekem a fókuszált szó jön állandóan be.
A kommunikációs hatalmi energiám működtetésére először a barátnőmmel való vasárnapi „szeánszunknál” láttam rá, amely a kommunikációs blokkoldás során mélyült el, tudatosult magasabb fokon és bevallom, hogy ebben a formában ez eddig vakfolt volt számomra.
Mindez a magzatkorból ered, amikor nem tudtam kimondani, kikiáltani a torkomból azt a sérelmet, fájdalmat, hogy apu megcsalja anyut és ezzel együtt engem is. Senki más nem tudott erről, csak én éreztem belül és ekkor kötöttem össze az érzést a fájdalommal: érzés = fájdalom. Tehát az érzelem számomra a fájdalom, s ekkortól lezártam magam, hogy inkább nem is érzek, minthogy ilyen fájdalmat, tehetetlenséget újra átéljek.
Ekkor nemcsak az „érzéseket” zártam el, hanem elindítottam a „büntető” válaszreakcióim, mely szerint az apukámat azzal büntetem, hogy nem szeretem, dacolok vele, ellenállok, nem fogadok szót; ergo egy szófogadatlan gyereke lettem.
Felnőttkori kommunikációmban ez leggyakrabban az agresszív viselkedésemben nyilvánult meg mostanáig. Ha valaki alá oly módon csúsztam be, hogy nem mertem felvállalni, amit igazándiból szerettem volna; nem tudtam kimondani, amit éreztem, pl. ha zavart, hogy mindig ő beszél, mindig ő mondja először amit szeretne vagy feladategyeztetésnél nem mertem kimondani, hogy az úgy nem jó; vagy sokszor nem mertem nemet mondani sem baráti, sem munkahelyi közegben, tehát elnyomtam magamban az érzésem, akkor egy másik élethelyzetben agresszíven csattantam fel.
Másik megnyilvánulási forma, amit szintén előszeretettel alkalmaztam, hogy megvontam a másik féltől a szót/kommunikációt, besértődtem, ill. indulattal közöltem közlendőmet, ami már nem is a konkrét esethez kapcsolódott, hanem az előzőekhez: egyszóval büntettem.
A magzatkori események kapcsán még kialakult egy árnyék-énem, amely az irigység lett, a másik nővel – szeretővel – szemben: hiszen irigyeltem, hogy apukám vele tölt időt, ahelyett, hogy velem lenne.
A következő árnyéktulajdonságot is ebben az élethelyzetben vettem fel: a másik hibáztatását, tehát saját felelősségem fel nem vállalását, hiszen a rossz érzésemért őket hibáztattam. Úgy is éltem sokáig az életem, hogy az én rossz kedvemért, bajomért mindig valaki más volt a hibás, ezért volt néha nehéz az önismeretben az őszinte szembesülésem, könnyebb – automata – út volt, hogy a hibát másban kerestem. Eszembe sem jutott, hogy a kiváltó ok, mint árnyék-én tulajdonság bennem lehet.
Nagyon nagy segítség volt az önismerethez, amikor felismertem, tudatára ébredtem, hogy minden bennem van, s belőlem ered, a külső körülmények, mint okozat, belőlem fakadnak.
Árnyék-én tulajdonságaimat a félelmet megváltó energiában, a magentában kiüvöltöttem: a magzatkorban beszorult, tehetetlen fájdalmamat, hibáztatásokat, a gyötrő irigységet, amelyeket a lélek-alkímiája átírt szerethetőségem hitére. Ráláttam, hogy édesapám kishitűségből tette, amit tett és nagyon is szeretett bennünket, minket választott, hiszen 2 hónap után véget vetett kapcsolatának. Megérezve a szeretőjének érzéseit, az irigységem értelmetlenné vált bennem, majd azt is felismertem, hogy felesleges bárkit is büntetnem. Tiszta szívből megbocsátottam mindenkinek a történéseket. Magzati állapotomból felnövesztettem magam, majd a fényt árasztva feltöltöttem szüleimet a feltétel nélküli szeretettel.
Azóta sokszor van, hogy mielőtt kiejtek egy-egy szót, megnézem, milyen érzés van belül bennem, s ha csúsztatás van mögötte, akkor ki sem ejtem. Mély levegőt veszek és megjön, hogy valójában, mi a helyes, mit „kell” mondanom. Nagy lépés ez nekem!
Van, hogy rájövök rögtön miután kimondtam, hogy ez így nem oké, akkor helyesbítek és van olyan is, hogy a lelkiismeretem jelez, érzem, valami nem stimmel és csak este jövök rá, hogy milyen árnyék-énből is eredt.
Van, hogy elcsúszom még, de nagyon örülök, hogy már sokszor tudatosul bennem annak felismerése, ami eddig teljes sötétségben, tudattalanul irányított.
Gyönyörűen meg tudom beszélni a kisfiammal azt is, ha most igent mondanék Neki, mert meg akarnék felelni valamilyen elvárásának, az bennem milyen feszültséget keltene és később hogyan csapódna le.
Minden blokkoldás után, amikor lejövök a családi ház alsó szintjére, harmonikus, idilli béke fogad! Felemelő és boldogságos, s ez tegnap még szentségesebb volt, mint bármikor előtte!
Hálás köszönet érte!