Bár már nem emlékszem rá, hiszen másfél éves voltam, amikor ő ötéves korában meghalt, pár éve olyan rettegés és halálfélelem uralkodott el rajtam, hogy szinte az utcára sem mertem kimenni, mert „mi van, ha valamelyikünk meghal?”, vagy például este húztam-halasztottam a lefekvést, hogy minél kevesebbet legyek a sötétben. Mivel már az önmegismerésem útját jártam, tudtam, csak a valóság oldaláról, meditáció által tudom megnézni, mi az eredő, az ok, ami ezt kiváltotta bennem. Kiderült, hogy csak az önismeret gyakorlásával (szembesülésekkel, árnyék-ének alkímiázásával, stb.) szabadulhatok meg ettől a félelmemtől. Felszabadultam, de a valós ok teljes megnyílása váratott magára. A több évig tartó folyamatos oldás meghozta az eredményét. Most, négy évvel később, egy komoly méhmagzatos oldás során, újra előkerült a halott nővérem témája. Éreztem, hogy fontos, ezért egyéni konzultációt kértem, hogy mielőtt külföldre költöznék, feltétlenül tisztázódjon, milyen titkokat rejt még a múltam.
A meditáció során több dologra is fény derült:
1. Szüleim, amikor elvesztették a reményüket abban, hogy nővérem még felépülhet, úgy döntöttek, hogy másik gyereket vállalnak. Ez a gyerek lettem én, aki az ő gyászuk, reményvesztettségük és a fájdalmuk mentén fogantam. Így megértettem a saját depressziós, reményvesztett, „minden mindegy” állapotom miértjét. Életem során olyan sokszor törtek rám ezek a mély fájdalmak ok nélkül. S amit nekem ebből meg kellett látnom: hogy én ennek éppen az ellentéte vagyok, vagyis a fény és a szeretet. Azért hoztam szeretetem fényét ilyen minőségben, hogy a szüleimet kirántsam a gyász állapotából, hitet és reményt adjak nekik egy új élet kezdéséhez.
2. Most ismertem fel, hogy az a félelem, amit oly sokszor megéltem, azt a testvérem elvesztése és a halálfélelem miatt éreztem. Ugyan egy ideje már elindultam az önismeret útján, de igazán elmélyülni az önmegismerésben csak ennek a félelemnek a felkutatása révén tudtam. Kerestem, félelmem miből fakad, miért tör rám oly sokszor, stb. Valójában halott testvérem segített magamban a spirituális képességeket megnyitni, az önismeretet magamban felismerni. Végtelen nagy hála van bennem, hogy fejlődésem spirálján eljutottam ide, hogy megnyílhatott bennem ez a tudás.
3. A harmadik dolog a bennem lévő mély gyász érzése, ami mélytudatban volt elrejtve. A lelkemben egy fekete selyemkendő szimbolizálta a gyász érzését. Most el tudtam engedni, fel tudtam dolgozni végre.
4. Apám keménységére, túlzásba vitt féltésére is most láttam ilyen módon rá. Mindezek nővérem halálában gyökereztek. Most már megértem őt és tudom, mi rejlik kemény szavai, mondatai, rideg viselkedése mögött, amiket sok évtizedig fájdalommal, értetlenséggel éltem meg.
5. Erre már korábban ráláttam ugyan, de szintén idekapcsolódik, hogy a szüleim azért váltak az alkohol rabjává, mert nem tudták feldolgozni a nővérem halálát. Az ő akkori készségi szintjükön nem láttak más lehetőséget fájdalmuk enyhítésére, csak az alkoholt.
Mit köszönhetek még a nővéremnek? Gyakorlatilag a hivatásomat. Édesanyám mindig azt mondogatta kamaszkoromban, hogy gyerekként azt hajtogattam, hogy orvos akarok lenni, hogy meggyógyíthassam az olyan beteg gyerekeket, mint a nővérem. Nos, nem orvos lettem, hanem kutató. Méghozzá rákkutató, és az élet most a külföldi munka terén pont egy olyan kutatócsoport irányába terel, ahol azzal a betegéggel foglalkoznak, amiben a nővérem meghalt.
S hogy miért pont most nyílt meg életem egyik legfontosabb kulcsa?
Mert végre egyértelművé váltam, megszűnt bennem a félelem, felnőttem, ráléptem a magamnak tett ígéret útjára. Most kezdem el azt, amiért megszülettem. Halott nővéremnek köszönöm!
A meditáció során több dologra is fény derült:
1. Szüleim, amikor elvesztették a reményüket abban, hogy nővérem még felépülhet, úgy döntöttek, hogy másik gyereket vállalnak. Ez a gyerek lettem én, aki az ő gyászuk, reményvesztettségük és a fájdalmuk mentén fogantam. Így megértettem a saját depressziós, reményvesztett, „minden mindegy” állapotom miértjét. Életem során olyan sokszor törtek rám ezek a mély fájdalmak ok nélkül. S amit nekem ebből meg kellett látnom: hogy én ennek éppen az ellentéte vagyok, vagyis a fény és a szeretet. Azért hoztam szeretetem fényét ilyen minőségben, hogy a szüleimet kirántsam a gyász állapotából, hitet és reményt adjak nekik egy új élet kezdéséhez.
2. Most ismertem fel, hogy az a félelem, amit oly sokszor megéltem, azt a testvérem elvesztése és a halálfélelem miatt éreztem. Ugyan egy ideje már elindultam az önismeret útján, de igazán elmélyülni az önmegismerésben csak ennek a félelemnek a felkutatása révén tudtam. Kerestem, félelmem miből fakad, miért tör rám oly sokszor, stb. Valójában halott testvérem segített magamban a spirituális képességeket megnyitni, az önismeretet magamban felismerni. Végtelen nagy hála van bennem, hogy fejlődésem spirálján eljutottam ide, hogy megnyílhatott bennem ez a tudás.
3. A harmadik dolog a bennem lévő mély gyász érzése, ami mélytudatban volt elrejtve. A lelkemben egy fekete selyemkendő szimbolizálta a gyász érzését. Most el tudtam engedni, fel tudtam dolgozni végre.
4. Apám keménységére, túlzásba vitt féltésére is most láttam ilyen módon rá. Mindezek nővérem halálában gyökereztek. Most már megértem őt és tudom, mi rejlik kemény szavai, mondatai, rideg viselkedése mögött, amiket sok évtizedig fájdalommal, értetlenséggel éltem meg.
5. Erre már korábban ráláttam ugyan, de szintén idekapcsolódik, hogy a szüleim azért váltak az alkohol rabjává, mert nem tudták feldolgozni a nővérem halálát. Az ő akkori készségi szintjükön nem láttak más lehetőséget fájdalmuk enyhítésére, csak az alkoholt.
Mit köszönhetek még a nővéremnek? Gyakorlatilag a hivatásomat. Édesanyám mindig azt mondogatta kamaszkoromban, hogy gyerekként azt hajtogattam, hogy orvos akarok lenni, hogy meggyógyíthassam az olyan beteg gyerekeket, mint a nővérem. Nos, nem orvos lettem, hanem kutató. Méghozzá rákkutató, és az élet most a külföldi munka terén pont egy olyan kutatócsoport irányába terel, ahol azzal a betegéggel foglalkoznak, amiben a nővérem meghalt.
S hogy miért pont most nyílt meg életem egyik legfontosabb kulcsa?
Mert végre egyértelművé váltam, megszűnt bennem a félelem, felnőttem, ráléptem a magamnak tett ígéret útjára. Most kezdem el azt, amiért megszülettem. Halott nővéremnek köszönöm!
