A jelen történése hogyan nyúlik a múltba vissza?!

A jelen történése hogyan nyúlik a múltba vissza?!

Egy találkozón vettem részt, ahol a rám bízott feladatot nem a készségem szintjén láttam el, mondhatnám egyáltalán nem álltam helyt. Az esemény után több körben, több oldalról néztem rá a találkozóra, a csalódottság, elkeseredés érzését vettem elő elsőként. Aztán minden egyes pontot, eseményt, mondatot, ami zavart, elcsúszást okozott, amit átléptem, magam elé vettem, s néztem, hogy ki, mit tükröz. Elvárás, hatalom-akarom, megfelelés, bizalom kihelyezése, őszintétlenség, menekülés. Mindegyikkel jutottam valameddig, de éreztem, hogy ezeken túl még mindig van valami, mert belül még feszített – és csak ideig-óráig nyugodott meg – a lelkem.

Megnyíltak gyerekkori érzések is, amikor rossznak éreztem magam, mert „elrontottam valamit” vagy „rosszat tettem, mondtam”, ezekért olykor megszidtak, sőt volt, hogy nem is csináltam semmit, „csak” jelen voltam pl. veszekedéseknél, s akkor is azt éreztem, hogy rosszat tettem.  Ezeket a helyzeteket az agyam úgy fordította le, úgy raktározta el, hogy hibáztam: nem szeretnek, nem érek semmit. A találkozó után éreztem az elfogadó, áradó szeretetet tőletek még akkor is, ha csalódást okoztam, most ez bevillant a gyerekkoromnál a szüleim részéről is: bármi történt, attól ők még szerettek, s ekkor számomra egyértelművé vált, hogy az egóm csapott be. 

Feljöttek jelenetek, amikor a szüleim is (gyermek- és felnőtt korukban) bűntudatot, bűnbánatot éreztek és önmarcangolták magukat, hetedíziglen oldottam őket. Ez sem hozott teljes megnyugvást. (Érdekes volt látni, hogy ők milyen helyzetekben érezték „rossznak” magukat.)

Árnyék-én tulajdonságok felismerése után mindig megjött az az érzés, ha a lelkemet megnyitom és az egyetemes szeretet vagyok, ha áramlás, elfogadás van bennem, akkor minden árnyék-én tulajdonság értelmetlen – ez így leírva és mélytudatban is nagyon egyszerű, de akkor miért is nem élem ezt? Mi az akadálya, mi blokkol? November 1-jei hajnalban jött a jelen készségem szintjén számomra áttörő felismerés, kioldás.

Az egyik résztvevő fagyott, jeges energiáját, ott a találkozón nem éreztem, de másnap már láttam, hogy benne hol van, beszéltünk is róla, viszont magamban napokig hiába kerestem: nem leltem.

Egyszer csak hirtelen megnyílt a felismerés: a találkozón teljesen lefagytam, amikor egy másik résztvevő azt mondta, hogy nem lehet lefordítani angolra azt a szót, hogy MEGOLDÁS úgy, ahogy a magyaron is megjelenik. Hogy a Teremtő Önismeret megoldás mindazokra, amik a honlapon fel vannak sorolva. Ezen nagyon megdöbbentem belül, de nem szólaltam meg! Pedig nekem kellett volna ott akkor elmondani, megéreztetni, miért is képtelenség ez az ötlet, hogy ne fordítsuk le a „megoldás” szót. Főleg azért, mert ha egy mondatban foglalnám össze a Teremtő Önismeret lényegét, valamint, hogy mit jelent számomra a terjesztése, azt mondanám – mivel nekem minden élethelyzetben MEGOLDÁS-t adott –, hogy a Teremtő Önismeret A MEGOLDÁS MINDENRE.

Szeretném, ha máshoz is eljutna a módszer, mivel nekem is segített a család, a munka, a hobbi területeken. Viszont így a hallgatással, lefagyással tulajdonképpen a lelkem hangját, a meggyőződésem és a hitem gyaláztam meg, s amikor erre ráláttam, abban a szent minutumban előjött az az élethelyzetem, ahonnan ez a lefagyás ered.

Szüleim egyik veszekedése, oly tettlegességbe torkollott, ahol édesanyámat eszméletlenül, vérben fekve láttam meg a folyósón, s a mentősök éppen a hordágyon vitték ki, ezzel egyidőben pedig aput a rendőrök fogták és bilincselték le – tekintetében a megbánás, bűntudat, „már megint rosszat tettem, elrontottam” érzését olvastam és vettem le. Ez a jelenet már 1,5 éve képekben, vizuálisan feljött mélytudatban, de nem tudtam idáig mit kezdeni vele. Gyerekként nem éreztem semmit akkor és ott, most már látom, hogy lefagytam. Azt tudtam, az nem lehet, hogy egy gyerek ilyen szituációban nem érez semmit! Most végre átélhettem az akkori csalódottság, lefagyás, fájdalom, tehetetlenség, bűntudat érzését: zokogtam, sírtam, kiengedtem mindent, ami gyerekkoromban ott, akkor bezárult bennem. Gyerekként akkor egy csepp könnyet sem ejtettem, csak álltam és néztem. Most először láttam, éreztem meg, hogy ebben a helyzetben valójában a tesóm (kb. 6 éves volt) ott állt mellettem, én 3 évesen ránéztem, vártam, hogy segítsen, néztem, hogy mi legyen, mint ahogyan a találkozón némán tekingettem a mellettem ülőre, várva, hogy megszólaljon helyettem.

Miután a fájdalom érzése kioldódott belőlem, éreztem, hogy elfogadón szeretem szüleimet, ez történt, nincs hibáztatás, nincs vádaskodás bennem, csak áramló elfogadó szeretet van!

Még másnap is folyt a könnyem párszor a meghatódottságtól, jóleső érzés volt, mintha egy jéghegy olvadt volna ki belőlem.

Rengetegszer lefagytam már életemben, de ez így soha nem tudatosult bennem!

A gyerekkori tragikus életesemény és az online találkozó legnagyobb analógiája, hogy amikor számomra két ismert, szeretett, közel álló ember között bármilyen nézeteltérés, feszülés, diszharmónia van, abban a pillanatban lefagyok, ha két idegen vagy számomra semleges ember közti nézeteltérés tanúja vagyok, akkor elmenekülök.

Köszönöm a Teremtő Önismeretnek, hogy ismét MEGOLDOTTA és feloldotta az ehhez az életeseményhez kapcsolódó blokkot, s hogy megnyitotta bennem ezeket az érzéseket és felismerhettem az összefüggéseket!

<< Előző sztori
Összes sztori
Következő sztori >>
Sütiket és más technológiát használunk a weboldal működéséhez, statisztikához, a tartalmak és hirdetések, ajánlatok személyre szabásához, és az így gyűjtött adatok média-, hirdető- és elemző partnereinkkel történő megosztásához. Partnereink ezeket kombinálhatják más adatokkal is. Az Elfogadás gombra kattintással hozzájárulsz mindezekhez. A hozzájárulásod tartalmát a További lehetőségek gomb alatt állíthatod be. Adatkezelési Nyilatkozat