Majdnem 50 éves vagyok. Egészen a születésem pillanatáig nyúlik vissza a történetem. Megérkezvén a családomhoz, édesapám úgy döntött, hogy 3 hónapos koromban elhagy minket édesanyámmal. Ahogy telt-múlt az idő, 3 év után egy új családtag lépett az életünkbe: a nevelőapám. Akkor még nem éreztem semmi veszélyt, elfogadtam, mert Őt kaptam. Ahogy az évek teltek, nevelkedtem, majd 7 éves korom környékén változott meg minden.
Nevelőapám tulajdonának tekintett, fizikailag bántalmazott, és ami a legfájdalmasabb, szexuálisan zaklatott. Gyerekként szégyelltem, ezért senkinek nem említettem meg. Majd egy év hallgatás után elmondtam édesanyámnak, akinek a válasza ez volt: „Mit csináljak vele, én dolgozom?!” Egyedül hagyott a testi-lelki fájdalmammal.
Nagyon nehéz volt, a molesztálások sok évig tartottak.
Emlékszem, 16-17 éves koromban a randevúkra is követett a nevelőapám, mondván, nehogy valaki kárt tegyen bennem. Édesanyám ezt jó dolognak tekintette.
Így éltem le gyermek-fiatalkori életemet, amíg férjhez nem mentem.
Majd előre szaladva az időben, amikor nevelőapám az 53. évét betöltötte, egyik napról a másikra a rák minden létező fajtája elborította az egész testét. Felismerhetetlenségig emésztette a sejtjeit. Gyógyíthatatlan volt. Betegsége közepén, éreztem, meg kell látogatnom.
Behívtam a szobájába, hogy beszélhessek vele. Leültünk egymással szemben, és azt mondtam: „Apu, én megbocsájtok neked, nem haragszom rád és szeretlek!”
Ő is mondta: „Én is szeretlek!” Egymást megöleltük, minden, ami fájdalom volt, elfelejtettük. Ez a megbocsájtó érzés csodálatos volt! Felemelő és könnyű. Utoljára láttam Őt akkor.
Történetemnek ezzel még nincs vége. Édesanyám még itt maradt nekem, aki mindvégig tudta, és hagyta, hogy nevelőapám így viselkedjen velem. Anyut szerettem mindig, felkaroltam, segítettem neki, de az az őszinte, tiszta szeretet nem volt meg felé. Éreztem, tennem kell azért, hogy lelkemben megértsem őt.
Ekkor került Enikő az életembe. A sors hozzá vezetett. Találkozásunkkor többek között elhangzott ez a mondata: „Minden személyt, élethelyzetet, én hívok be az életembe!!!” Nagyon mélyen megérintett. Sokáig érleltem ezt a mondatot. Majd jött a lehetőség a Teremtő Önismeret oktatással, melynek mindent köszönhetek! Az oktatás során, amikor mély meditációban a létközben voltam, találkoztam a szüleimmel. Édesanyám és édesapám, akit nem is ismertem, most ott álltak mindketten előttem! Nem éreztem semmi mást irántuk, csak a végtelen megbocsájtó, elfogadó, elengedő szeretetet, ahogy megéreztem a lelküket. Megértettem őket, ezzel minden a helyére került bennem. Majd átölelve Őket, lelkem legmélyéből jövő szeretettel üvöltöttem: „Nagyon szeretlek benneteket!” Így helyére került az életemben a szüleim iránt érzett őszinte, tiszta szeretet érzése. Édesanyámat már más minőségben szeretem, és ezáltal megértést nyert az akkori egész életem.
Köszönöm, Istenem!
G.
