Gergőt fitness-teremben ismertem meg. Nagyon tetszett nekem, úgy láttam, én is neki. Mindig kedves, vicces, közvetlen volt, sokat beszélgettünk, azonban nem kezdeményezett. Félénkségének tudtam be ezt akkor, gondoltam, biztos bátorításra van szüksége.
Akkor már régóta egyedül voltam, és nagyon vágytam egy párkapcsolatra.
Az élet úgy alakította, hogy egy „véletlenül” szerveződött túrán egy-két éjszakát együtt töltöttünk. Gergő kellemes személye és feszes feneke ellenére elég önzőn viselkedett az ágyban, az, konkrétan nem tűnt fel neki, hogy én az orgazmusig nem jutottam el. Amikor se szó, se beszéd kisétált az életemből, nem értettem a miértjét. Úgy éltem meg, nem vagyok elég jó nő, nem vagyok méltó egy ilyen jó pasihoz, eléggé megviselt. A legnagyobb pofont az adta, amikor a nála maradt könyveimet nem nekem adta át, hanem egy közös ismerősünkkel küldte vissza.
Enikőhöz önismereti csoportba jártam, ahol ezt a témát többször előhoztam.
Akárhányszor oldottuk, csak ideig-óráig tudtam megnyugodni, és kezdődött minden elölről. Egóm, a hiúságom nem tudta feldolgozni, hogy magyarázat nélkül faképnél hagytak. Nem tudtam új partnerkapcsolatban sem gondolkodni, mert állandóan csak e körül forgott minden gondolatom. Hosszú idő elteltével, minden próbálkozás után, egyszer csak Enikő azt javasolta nekem, üljek le ezzel a fiúval és kérdezzem meg, milyennek lát engem, tartson nekem tükröt, és mondja el azt, hogy miért ment el. Ez olyan mélyre szaladt, hogy sírni kezdtem, én ezt nem vagyok képes megtenni, erre képtelen vagyok! Még hogy én így megszégyenüljek valaki előtt!?
Addigra azonban már a többiek életéből a csoportos találkozókon megtanultam, hogy azokon a dolgokon kell tudnunk átküzdeni magunkat, amiktől a leginkább félünk. Máig nem értem, mi adott akkora erőt – talán Enikő hite –, hogy végül tényleg felhívtam a fiút, és őszintén elmondtam, hogy mire kérem. Meglepő módon nagyon pozitívan reagált a kérésemre. A találkozás Gergővel jól zajlott le, az őszinte beszélgetés során egy csomó pozitív, meg persze fájóan igaz dolog hangzott el. Volt mivel szembesülnöm. Nagyon hálás voltam magamnak azért, hogy ezt a korlátomat le tudtam gyűrni, itt küzdöttem le a megszégyenüléstől való félelmemet, hiúságomat. Ma igazából már csak mosolygok az egészen és nem értem, mi volt ebben olyan nagy dolog!
A történet egy másik csattanója Gergő úgynevezett félénksége volt. Mint a későbbiekben az kiderült, pár hónappal később, jelenlegi barátnőjének nevét, telefonszámát, az első találkozásuk után a lehetetlenség homályából kutatta fel és derítette ki. Kemény, de életre szóló szembesülés volt rájönni, hogy nincs „félénk” fiú, ezt a kifogást mi gyártjuk magunknak.
Sokat tanultam a történtekből. Először is, hogy nekem csak nőnek kell lennem, és hagyjam a férfit férfinek lenni. Másodszor, hogy nincs olyan élethelyzet, amit ne tudnék saját árnyékomat átlépve megoldani. Harmadszorra az, hogy életemben hányszor léptem tovább úgy, hogy nem is érdekelt a miért, vagy ha érdekelt, a megszégyenülés miatt tovább rohantam egy másik kapcsolatba, a felismerések megszerzése nélkül. Mennyi felesleges kanyart spórolhattam volna meg, ha már több év óta tudom és ismerem a magam működését. Nem láttam a másik emberben a magam tükrét, nem hittem, hogy ilyen kincsek vagyunk egymás számára! Negyedszerre pedig, s talán ez a legfontosabb tanulás számomra, hogy ne a hiány pótlására keressek partnert magamnak, hanem éljem meg a saját lényem fontosságát, értékét, szerethetőségét egyedül is, hogy a teljesség tudata legyen, amibe érkezik majd a leendő párom.
S mint ahogy az a mesékben lenni szokott, minden jó, ha jó a vége, a belső munkáimnak meg lett az eredménye! Kiegyensúlyozott, önmagát megismerni nem félő, magában és a világban hittel élő emberré váltam, így természetes volt, hogy elérkezett annak is az ideje, hogy belépjen az életembe a Férfi. Az a férfi, akit hagytam és hagyok Férfiként érvényesülni. Persze, ebből a kapcsolatból is rengeteget tanulok, hiszen újabb és újabb szerepeimmel, játszmáimmal szembesít. Próbálok éberen élni és odafigyelni, folyamatosan dolgozni magamon, hogy ne a pofonok árán kelljen fejlődnöm.
