A szentség átélése

A szentség átélése

Örömmel tölt el, hogy újra írok neked. A tegnapi meditációmat szeretném megosztani veled és a többiekkel. Még mindig rengeteg erőt és hitet ad a Sztorik olvasása. Egyik sztori elolvasása után teljesen összeszorult, majd kinyílt a szívem-lelkem. Megéreztem, hogy nem azt teszem amit tennem kellene: „lelkemben nem ezt ígértem”. Megrázó volt a felismerés. S ezért nagyon hálás vagyok minden írásért.

Az utóbbi időben nem mertem egyedül meditálni, ezért csak vezetett meditációkat csináltam és az előadásaidat hallgattam. Ennek az az oka, hogy egyszer úgy magentáztam, hogy egy órán keresztül adtam ki magamból a fájdalmat, s amikor nem alakult át fénnyé, s úgy éreztem nagyon „elfáradtam” az egészben, abbahagytam és kijöttem belőle. Nem vettem észre, hogy a „szegény-én” játszmámban pörgök. Fel kellett volna ismernem a lényeget, csak az nyílik mindig meg az alkímiák alkalmával, amit adott készségünk szintjén lelkünk egyetemes szeretetének érzésén fel tudunk oldani, a megbocsátás, elfogadás, elengedés érzésével. „Belefeledkeztem” a már oly régóta működtetett játszmámba, az ego túlélő programján működő önsajnálatomba. Jól megvezetett!

Az ott megnyílt fájdalom utána igen nyomasztott, éreztem, egyre mélyebbre kerülök. Este szakítottam egy kis időt arra, hogy megpróbáltam emelni a rezgésszintem. Ekkor ismertem fel, amit akkor kellett volna, amikor a magentában szenvedtem, hogy a „szegény-énem” tombolt bennem. Azt is felismertem, hogy már eredendően alacsony rezgésen, szétesett állapotban kezdtem el az oldást. Figyelnem kell arra, milyen állapotban kezdem el a magenta-alkímiázást, illetve rögtön a legelején fel kell ismernem azokat az árnyék-én tulajdonságokat, árnyékszemélyiségeket, amik akkor éppen „használnak”, azaz, a túlélésem ugyan biztosítják, de nem a valóságom. Hiszen pont ezekért megyek a magentába, hogy oldjam, s nem azért tombolok ott, hogy ott is szenvedjek, hanem hogy kioldjam őket.

Másnap folytatódott a „szar a köbön” érzése. Beültem a kocsimba és elmentem szívemnek egyik legkedvesebb helyére a természetbe azzal a céllal, hogy megpróbáljam emelni a rezgésem és kihúzni magam a mély szomorúságból. Hála Istennek ez sikerült,  terheimet, szomorúságérzeteimet lerakva térhettem haza.

Két hét múlva hívtam fel egyik csoporttársamat, akiről tudtam, hogy volt hasonló problémája. A vele való beszélgetés és tapasztalatainak megosztása rengeteget segített, erőt és hitet adott. Tudatosította bennem többek között azt is, hogy amikor abba a meditációba mentem, kimerült, kialvatlan voltam és a „meditálnom kell” érzésével, egom akarásával mentem bele.

Rádöbbentett, hogy nem adtam át magam a Felsőbb Énemnek, hanem maradtam alacsony tudatsávon és a magentában továbbra is az egom irányított, az „akarásból, csinálnom kell” elvárásból. Észre kell vennem, egyértelműen tudatosítanom KELL, hogy az az érzés, ami miatt a magentába megyek dolgozni magamon, azok árnyék-én tulajdonságok vagy a több évtizede bennem önálló életet élő árnyékszemélyiségek valamelyike és szembesülnöm kell velük! Tudatosítanom kell, hogy kicsoda, micsoda erő az, ami, aki elveszi lelkem finom hangját, lezárja annak érzését és annak lehetőségét, hogy újra átélhessem lényem csodáját és azt, hogy átérezhessem, mekkora kegyelem és kiváltság ez, hogy megadatott ebben az életemben a felébredés lehetősége.

Nekem is mondtad Enikő régen, hogy „megszentségtelenítem a Szentséget”. Akkor üresen és értetlenül néztem rád, mert fogalmam nem volt miről beszélsz. Most már kezdem érezni. Tudom, hogy még nem látok magamra olyan magasról, amennyire láthatnék, de azt érzem egyre inkább, hogy olyan hazugság-labirintust építettem fel magam köré és magamban, amiből csak a hit, a feltétel nélkül Felsőbb Énembe vetett hit és a teljes átadás képes kiemelni. Ezt a felismerést az egyik előadásodból emeltem be. Az előadásaidat sokat hallgatom, olyannak érzem őket, amilyenek: egy végtelen mélységű kút, ami kifogyhatatlan, s úgy érzem, életem végéig meríthetek belőlük.

Sok jó tanácsát csoporttársamnak megfogadtam és feljegyeztem, ha nem vagyok jól, kimerült vagyok, akkor emeljem a rezgésem, kérjem Felsőbb Énem, hogy jelen készségi szintem legmagasabb pontjára emelje rezgésszintem és hagyatkozzam „Rá”. Csodálatos volt megtapasztalnom, hogy működik.

A meditációm:

Egyik nap letettem aludni a kisfiamat, iszonyúan izgága volt addig, amíg a Nap aranyát be nem kötöttem ősvalómba, akkor aludt el. Majd a magentába mentem, kértem Felsőbb Énem, hogy emelje rezgésszintem a készségemnek megfelelően, hagyatkozva rábíztam magam. Kértem, állítsa ki belőlem azt az árnyékszemélyiségem, aki nem akarja, hogy az egypontomba jussak, hogy az ősvalómban, a lélekmagban összekössem magam, ami ennek az útját állja. Érzésben a ragaszkodás és a kudarctól való félelem jött. Kértem, Felsőbb Énem folytassa, oldja le rólam jelen készségi szintemen, aminek itt az ideje. Jött még a menekülés és az elutasítás, a valóságomtól való elutasítás. Mutatta, hogy amíg nem egyértelmű bennem az a döntés, hogy igaz, tiszta választ kapjak arra a kérdésre: „ki vagyok én valójában?”, elutasítom a rezgésszint emelést, a szembesülést, az őszinte válaszok megnyílását, valójában nem jöhet létre a tiszta kapcsolódás.

Nem adtam fel, kitartottam egyértelműen és folyamatosan, hogy kértem Felsőbb Énem, tartsa a magas rezgésszintemet. Majd tovább kértem Felsőbb Énem, hogy oldjon mindent ki belőlem, ami nem én vagyok valójában, a rám rakódott szerepeket, árnyék-én tulajdonságokat, árnyékszemélyiségeket.

Magamat állította magam elé: fekete szemkötővel, bilincsekkel a bokámon, derekamon, nyakamon. A szemkötőmet levágva, az önámítás, hazugság érzését éreztem, ahogy lehullott rólam, majd a bilincseknél (az önsajnálat, szegény-én érzése jött), elővettem a kulcsokat (az egyetemes szeretet szimbólumát, annak három aspektusán a megbocsátást, elfogadást, elengedést), s  levettem magamról.

Ekkor történt a csoda!:

megjelent előttem egy kristálytiszta gyémánt – az egyetemes szeretet szimbóluma, a megbocsátás, elfogadás, elengedés érzése –, ami közeledett felém, majd beleolvadt a lélekmagomba. Átéltem és átéreztem kristálytiszta lényem, eggyé váltam a gyémánttal. Határtalan boldogság és öröm járta át minden sejtem. A bennem lévő áttetsző gyémánt egyszer csak szétáradt minden irányban, terjedt és az előttem megjelent emberekre árasztottam, ami még boldogabbá tett. Hálával, áldással és a köszönet érzésével árasztottam Enikőre, a Teremtő Önismeretre és azokra a csoporttársaimra is, akik segítettek. Majd körbe álltunk, s egymás kezét fogva egyre tágult a kör, melyet átjárt ez a gyémánt áram, majd a kör közepén összpontosult egy szikrázó fény. Utána szüleimet vettem magam elé, s rájuk árasztottam ezt, először édesapámra, elcsukló hangon mondtam ki neki: „bocsáss meg, szeretlek”. S átöleltem. Utána apu előttem feküdt, mintha aludt volna, jobb kezem a feje tetejére tettem, bal kezem pedig a szívére. Utána édesanyámmal ugyanezt tettem. Végén megköszöntem Felsőbb Énemnek, hogy részem lehetett a magam csodájában, s fürdőzhettem saját fényemben. Megköszöntem egomnak, hogy alázattá válva mindezt hagyta. Megáldottam magam és mindenkit, s így is éreztem magam: áldottnak.

Drága Enikő, Hála, Áldás és Köszönet Mindenért! Szeretettel: Kriszti

<< Előző sztori
Összes sztori
Következő sztori >>
Sütiket és más technológiát használunk a weboldal működéséhez, statisztikához, a tartalmak és hirdetések, ajánlatok személyre szabásához, és az így gyűjtött adatok média-, hirdető- és elemző partnereinkkel történő megosztásához. Partnereink ezeket kombinálhatják más adatokkal is. Az Elfogadás gombra kattintással hozzájárulsz mindezekhez. A hozzájárulásod tartalmát a További lehetőségek gomb alatt állíthatod be. Adatkezelési Nyilatkozat