A minap egy Hölgy segítséget kért tőlem. Több oldalról körbejártuk a helyzetét, de nem éreztem, hogy maradéktalanul sikerült volna átadnom a kulcsokat. Ez nagyon megnyomott.
Ezután felemeltem a rezgésszintemet a Teremtő Önismeret módszerével, megnéztem magamban, hogy mi az eredője ennek a rossz érzésnek. Édesanyám vetült be elém, amikor öngyilkossága előtt 2-3 héttel beszélgettem Vele. Alkoholelvonó kúrára készült, de nem láttam Benne az igazi elszántságot. Kiábrándult volt az életből és megosztotta velem azokat a kételyeit, amiket az életével kapcsolatban érzett, nem látta az igazi kiutat. Az az élet, amit akkor élt, egy zsákutca volt számára. Apukámmal már régóta nagyon rossz kapcsolatban élt, művészi vénáját nem használva egy hanyatló vállalkozást vezetett és Nővérem halála pedig betölthetetlen űrt hagyott a lelkében.
Akkori készségemnek megfelelően, minden oldalról próbáltam meggyőzni, hogy menjen el az elvonóra, úgy hittem, ez a megoldás az életére és addig is mindent elvállalok, ami az Ő feladatköre. Arról is biztosítottam, hogy nem kell a kórház után hazajönnie, viszem a vállalkozást, segítem Apukámat és a Húgomat. Ha úgy dönt, hogy elválik Apukámtól, azt is megoldjuk, ne törődjön vele, csak magára fókuszáljon.
Akkor úgy éreztem, hogy mindent megpróbáltam és egy nagy arculcsapás volt, amikor pár héttel később önkezével véget vetett az életének. Abban a pillanatban megállt a világ és egy mondat vetült be: „becsukom a szemem és hagyjatok békén, csak becsukom a szemem és hagyjatok békén!” Úgy éreztem, meghaltam, nincs Isten, az nem lehet, hogy nem tudtam segíteni! Hogy történhetett ez meg? Éreztem, ahogy lehunyom a szemeimet, a harmadik szememet is és kezeimmel letakarom az ősvalómat, megszűntem létezni. Az utolsó fénysugár is eltűnt, lezárultak az érzelmeim, és mint egy múmia, lefelé hullok a sötétbe. Megérkeztem a téboly állapotába. Feladtam mindent, nem érzek, nem látok, nem hallok, már nem fáj semmi, mindegy, mi történik körülöttem. És ekkor megnyílt bennem a bűntudat: miattam halt meg az Édesanyám, mert nem tudtam rajta segíteni. Valamit rosszul csináltam, nem tettem meg érte mindent. Oly nagy volt a fájdalmam, hogy ezt semmilyen körülmény között nem szerettem volna újra érezni. Eltemettem mélyen magamba, és erre a „kakira" kezdtem felépíteni immáron teljesen érzelemmentesen az életem.
Sok-sok önismerettel eltöltött év alatt bontogattam ezt a fájdalmat, az élethelyzetet sokszor mutatta lelkem és mentem lefele, hogy a sebet feltárjam magamban, de csak most jutottam el oda, hogy szembe merjek ezzel a fájdalommal nézni és azt átélni.
Most ennek az élethelyzetnek kellett történnie, hogy a kéréssel hozzám forduló Hölgynek ne tudjak maximális segítséget nyújtani és tehetetlennek érezzem magam. A tehetetlenség rossz érzése indította el kíváncsiságomat, hogy megnézzem ennek eredőjét. Most érkeztem el fejlődésemben oda, hogy meg tudjam nyitni ezt a tébolyult részem. Lent a poklom legalján kiőrjöngtem a félelmet megváltó energiában, a magentában ezt a fájdalmat és a múmia páncélomat levedlettem, amit a magenta átalakított fénnyé és magamba visszaemeltem. Ezt követően egy olyan fényrezgésbe mentem, ahol a harmadik szememet, a hatodik csakrámat kitisztították és kinyitottam végre. Felsőbb Énem beavatásban részesített.
Ezzel az új minőséggel álltam Édesanyámmal szembe, akkor mondta el, mit ígértünk egymásnak a létközben: „A függőséget nem kell már élnetek, mert elviszem előletek. Csak lássátok, hogyan működik, hogy az életetekben ne kelljen átélnetek. Az idő adatott, amikor befejeztem földi létemet, a döntésem elrendeltetett.”
Megéreztem és megértettem, hogy nem az én bűnöm Anyukám halála, hanem így ígértük meg egymásnak. Kioldódott bennem minden. Ebben az állapotban láttam rá, hogy mit működtettem Anyukámmal szemben, a halála előtti beszélgetésünk alkalmával. Az empátia hiánya: nem éreztem meg, hogy mi megy Benne végbe, csak azzal törődtem, ha leszokik az alkoholról, akkor kapok egy anyukát, aki majd főz nekem, szeret engem stb. Egy képet vetítettem rá, amihez semmilyen szinten nem volt köze. Az én önzésemmel, elvárásommal és akarásommal voltam elfoglalva. Ebből a hatalomból erőszakoltam volna ki, hogy menjen el elvonó kúrára, de ez az ígéretünkkel szemben állt volna. Most már látom. Az egész élethelyzetre és árnyékaimra ráengedtem az elfogadó, megbocsátó, elengedő szeretetet, ezzel kisimult a múltam.
Ráláttam arra is, hogy volt Párommal és Kisfiammal is ugyanezt éreztem, mint annak idején Anyukámmal. Tehetetlenséget, vergődést, a másiknak való alácsúszást, önértékem teljes hiányát. Egy képet vetítettem rájuk, amit én jónak gondoltam és próbáltam lenyomni a torkukon, mi a jó és feleljenek meg az én elvárásaimnak. A végén pedig feladtam, nem tudok segíteni: „lecsukom a szemem, hagyjatok békén!" Bekapcsolódott a régi verkli: tehetetlenség, érzelemmentesség.
Most megláttam, megéreztem és megértettem az őrületem, az energiajátszmáim. Az élethelyzetekre engedtem ősvalómból az elfogadó, megbocsátó, elengedő szeretetet, kisimult bennem minden. Ahogy felismertem az életem eseményeinek összefüggéseit, tudatomba emeltem, hogyan működnek az árnyéktulajdonságok bennem és végre teljesnek éreztem a megbocsátást magam felé.
