Ma délelőtt azon elmélkedtem, hogy bennem miért nem nyomja semmi azt a bizonyos „gombot”, amitől elindul az emlékezés, szembesülés. Biztosan nekem is van ilyen „gombom”.
Nem sokkal később Grandpierre Atilla egy könyvét keresve, megtalált engem ez a vers. Elolvastam, úgy sírtam, mint a záporeső (nehezen sírok amúgy); egyrészt annak felismerésétől, hogy én ezt az érzést ismerem, másrészt attól a hatalmas fájdalomtól, hogy az érzést elveszítettem. Ezután leültem elcsendesedni és egy idő múlva megérkezett a bizonyosság érzése, hogy van visszaút!:
Grandpierre Atilla
Az Ismeretlen szerelme
Szerelmes vagyok
Csak úgy, nem egy emberi személybe
Nem tudom, mit érzek, de szerelemédes
Ahogy a boldogság repít belül
Érzem a szédítő messzeség hívó szavát
Megrendít egy belső sugallat
Észrevétlen felragyog egy titokzatos vágy
Szerelmes vagyok az Ismeretlenbe
Nem egy emberbe, de mindenkibe
Nem tudom, honnan tört rám
De felkapott és már visz, sodor
Valami sejtelmes érzés sarkall és sugall
Elönt a fénylő, édes érzés,
felkap és röpít, erőt vesz rajtam,
szinte kibírhatatlan édes érzés forr bennem
és túlcsordul minden sejtemben –
Szerelmes vagyok az Ismeretlenbe
Szerelmes vagyok
Minden emberbe, minden csodalénybe,
Minden áldott virágba, a szél fuvallatába
Szerelmes vagyok minden percbe,
A mérhetetlen Idő örök zúgásába
Szerelmes vagyok minden ragyogásba
A legapróbb megnyilvánulásba
Nem mintha tehetnék róla
Nem én kezdtem
Valami folyton itt sajog bennem
És zsong és árad, s csak nézem, és érzem
Szerelmes vagyok
Az egész végeláthatatlan világba
Szerelmes vagyok és nem tudom, kibe
És nem tudom miért, ráz és tép a szédülés
Érzem, lényem elvész egy távoli végtelenben
Szédítő zene visszhangzik bennem
Fülemben vadul zakatol a vér
Az ocsúdás kopog s homlokomig ér
Érzem, elvesztem, végleg s örökre
Megbabonázott a sors, s itt hagyott zörögve
Forrás: grandpierre.hu
Grandpierre Atilla csillagász tudós, író, magyarságkutató, zenész, énekes.