Elég nehéz gyermekkorom volt…
Már egész pici koromban elkezdett ütni-vágni az élet. Emlékszem, az óvodai beiratkozáson a vezető óvónő csodás pedagógus lévén kiabált velem, mert nem tudtam ibolyát rajzolni 3 évesen. Ezzel az eseménnyel elindult a kishitűségem és az alacsony önbecsülésem.
Aztán az általános iskolában is folyamatosan mélyültek bennem ezek az árnyékok, az akkori nagyszerű pedagógusok segítségével. Tisztelet a kivételnek!
Ment a kivételezés, pofára osztályozták a tanulók teljesítményét, aki nem „valakinek” a gyereke volt, az nem is tudott jó jegyet szerezni. Folyamatosan éreztették velem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok tehetséges, ügyetlennek, butának éreztem magam.
Otthon sem volt jobb a helyzet. Apám sokat ivott, ha ivott agresszív volt és goromba. Nem emlékszem, hogy valaha kaptam volna tőle szeretetet vagy törődést. Öcsémmel a szemünk láttára bántotta Édesanyánkat. Nem tudtunk a védelmére kelni, mert túl kicsik voltunk még, de beleégett az agyamba a kép és sokszor előttem van. Folyamatos gyomorideggel éltem végig a gyermekkoromat, gyűlöltem hazamenni az iskolából, mert rettegtem, hogy megint mire érek haza.
Amikor 17 éves lettem, megismerkedtem egy egyetemista fiúval és mint a mágnes, odatapadtam hozzá, gondolva, hogy biztonságban és nyugalomban leszek, végre kiszakadhatok a rémálomból. A nagy rózsaszín ködben sajnos nem láttam, hogy egy öntörvényű, egoista, hazug emberre gondoltam azt, hogy mellette biztonságban leszek. Rábíztam az életem, teljes bizalmat szavaztam neki.
Az egyetemet elvégezte, de diplomát nem kapott nyelvvizsga nélkül, ezért nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, így egy családi vállalkozást kezdtünk el működtetni. Eleinte nagyon jól megéltünk belőle, de sajnos nem bírt bánni a pénzzel, a bevételt sokszor kivette erre-arra a tudtomon kívül, végül évek alatt leépült a vállalkozás és be kellett zárni. Akkor született meg a második gyermekünk. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy mi lesz velünk. Kényszerből elhelyezkedett műszaki vezetőnek, de nemsokára felmondtak neki. Aztán megint elhelyezkedett egy cégnél, amit egy év múlva csődbe vittek, majd egy pár kollégájával alapítottak egy új céget és családi vállalkozásként elkezdtük üzemeltetni. Először egy nagyon jól jövedelmező kis cég lett belőle, de sorra jöttek a jelek, ugyanúgy mint az előző vállalkozásnál, nem tudott bánni a pénzzel, kifolyt a kezéből, nem adott bizalmat, tiszteletet, hogy közös döntéseket hozzunk. Tisztességesnek nem volt nevezhető, amiket csinált emberekkel, csőbe húzta, becsapta őket. Ezt látván minden létező idegszálam tiltakozott ez ellen, de nem tudtam rá hatni. Nagyon szenvedtem ettől az embertől, rengeteget gyötörtem magam, hogy mit tehetnék. Egyre kevésbé éreztem azt, hogy továbbra is együtt tudok élni vele, egyre jobban eltávolodtam tőle. Egyre kisebbnek, semmitérőnek, lényegtelennek, senkinek éreztem magam mellette.
Gyötört a gondolat, hogy elválok, de a lelkiismeretem nem engedte, hogy szétszakítsam a családot, de közben egyre másra megszólalt bennem a hang: ébredj fel, fiatal vagy még, hogy az egész életedet tönkre tedd! Ne 60 évesen ébredj fel, hogy elcseszted… de továbbra se mertem lépni.
Jöttek a jelek még szépen sorban.
Egy szép napon kaptam egy levelet az illetékes bíróságtól, hogy a családi otthonunkat elárverezik, aztán kopogtattak behajtó emberek, fenyegettek engem és a gyerekeket is.
Aztán jöttek még jelek, Anyukámmal közölte az orvos, ki kell cserélni a szívbillentyűjét, mert leállhat bármikor a szíve. Öcsém is bajba került.
Ez így egyszerre zúdult rám! Teljesen kiborultam, úgy éreztem megfulladok, mintha valaki fojtogatott volna olyan érzés volt, felkelni is alig tudtam, nyugtatókat írt fel az orvos.
Próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy a gyerekeknek és a családomnak szüksége van rám! Iszonyatos erőfeszítés árán valamilyen sugallat hatására, a YouTube-on meghallgattam pár meditációt, azt hiszem agykontroll volt, a csodával határos módon adott egy hajszálnyi erőt, pedig már ott tartottam, hogy nincs értelme az életemnek. Ez a lépés, hogy tettem magamért egy hajszálnyit, segített kimondatni velem: ez az élet nem kell! Nincs rá szükségem! Hosszú vívódás után elköltöztem kb. 3 éve. Egyre többet foglalkoztam magammal, rátaláltam Enikő videóira a YouTube-on, ami nagyon sokat segített, hogy felálljak a padlóról.
Sok minden megváltozott: Anyukámnak sikeres műtétje volt és jól van szerencsére, Öcsémnek is rendeződtek a dolgai, én pedig kb. másfél év egyedüllét után a 40. születésnapomon megismerkedtem egy csodálatos Férfivel, akivel azóta harmóniában, megértésben, megbecsülésben, tiszteletben éljük a mindennapjainkat. Csodálatos munkahelyet találtam, iskolagyümölcs programot működtetünk általános iskolákban, heti rendszerességgel kapnak a gyerekek gyümölcsöt, zöldséget, frissen préselt gyümölcslevet, egészséges táplálkozásra ösztönző kiadványokat. Országszerte rengeteg gyermek részesül e programban általunk, EU-s támogatással. Csodálatos látni, ahogy örömet tudunk szerezni a gyermekeknek. Az elmaradott térségekben főleg.
Sajnos a volt férjemtől még nem sikerült teljesen elszakadni, a családi házunk árverési ügye és a vagyonmegosztás még nem ért véget, a lehető legjobban húzza-halasztja a dolgot, ahogy csak tudja. Mindent elkövet, hogy tönkre tegyen.
Nem tudja feldolgozni, hogy léptem, megálltam a helyem nélküle is és együtt élek egy másik Férfival boldogságban. Nem akarja beismerni, hogy tehet arról, ami történt. Mindenki hibás rajta kívül.
Azon dolgozok most sokat, hogy meglássam az árnyékaimat, hogy megfejtsem a velem való történések okait, hogy teremtsek, hogy változzak…
Sajnos én nem tudok még beszámolni megvilágosodásról…
Meditálok sokat, figyelem magam napközben, figyelem az árnyékaimat, figyelem az érzéseimet, építem a hitem, próbálom elhinni, hogy szerethető vagyok, értékem van.
A sok-sok viszontagság, amin keresztül mentem gyermekkorom óta, nagyon-nagyon mélyen elültette bennem az árnyékaimat. Most még úgy érzem, minél többet foglalkozok magammal, az egó annál inkább támad, mintha egy sárkánnyal küzdenék, akinek egyre több fejét kell levágni, iszonyatos harc folyik bennem, de nagy bennem a hit és az akarás! Nem adom fel!
Köszönöm szépen, hogy meghallgattatok!