Az álmom segített meglátnom a valóságom

Az álmom segített meglátnom a valóságom

Az álmomban több szálon futottak az események:
– egy házban valamin dolgoztunk, rajzolni kellett, amit kishitűen végeztem, de vállaltam a kihívást. Majd kinéztem az ablakon és egy szőke nő nézett vissza rám rezzenéstelen arccal, mellette két kicsi gyerekkel. Picit megijedtem, mert szellemnek tűntek.
– utána láttam meg, hogy a gyerekek tragédia áldozatai lettek, bent rekedtek a házban. Azt éreztem, hogy az egyik gyerek én voltam.
– láttam, ahogy egyedül játszom a testvéremmel a szobában. Te végig a felnőtt énem mögött voltál és feltetted a kérdést: „Mit látsz még ott?” Ekkor belém hasított az elhagyatottság, üresség érzése. Akkor ott gyerekként vágytam volna Édesanyám szeretetére, melegségére, jelenlétére. Ennek hiánya mély fájdalmat, a szeretetlenség érzését erősítette bennem, mely teljes értetlenséggel párosult. Az álomban azonban megéreztem Édesanyám terhesség utáni depresszióját, így megértettem, hogy miért volt hideg, közönyös velünk szemben és azt, hogy mennyire tehetetlen és gúzsba-kötött volt.
– megláttam, hogy a tragédia után beleőrült az elvesztésünkbe. Abba a bűntudatba, hogy míg éltünk, ott voltunk neki, nem tudott adni nekünk, nem tudott részt venni az életünkben, „hagyta", hogy odavesszünk és hogy ez a mérhetetlen fájdalom mozdította ki abból a katatón állapotból, amiben a terhesség után évekig élt és minket teljesen elhanyagolt.

Az álmom választ adott a jelen életemben megélt elhagyatottság/magány érzésére. Többször gondolkodtam azon, bennem miért nem ébrednek anyai ösztönök, miért tartok távolságot az emberektől és a gyerekektől. Most visszagondoltam arra, hogy az elhagyatottság/szeretetlenség érzés akkor erősödött föl bennem igazán, amikor a Bátyám meghalt és Édesanyám beleőrült az elvesztésébe. Nem értettem, miért rajtam vezeti le, akkor tényleg úgy éreztem gyűlöl. Már többször próbáltam erre rálátni. Azt is tudtam, hogy ez a tulajdonságom a múltban tart és visszahúz. Nem tudtam megbocsátani sem Neki, sem másnak, de ami a még rosszabb, magamnak sem. És mindez hatalommal és gőggel párosítva! Ez a pusztító eszköztáram volt a védekezésre, miközben önmagamat is gyilkoltam. De most átéreztem és megértettem, hogy a tébolyban teljesen elvész az „ember”. Nincs ilyen, hogy szeret, nem szeret, csak a mérhetetlen fájdalom. Na és persze azt is, hogy nem rólam szólt... 

Érzem a határaimat, figyelek, hogy minél többet legyek a valóságomban és ebből minél többet adjak a környezetemnek. Örülök, hogy ezt a hatalmas energiát már nem pusztításra használom, hanem szelíden, szeretettel telve és végre tudok belőle másoknak is adni! Csak úgy, nem számító szándékkal, szeretetet koldulva.

<< Előző sztori
Összes sztori
Következő sztori >>
Sütiket és más technológiát használunk a weboldal működéséhez, statisztikához, a tartalmak és hirdetések, ajánlatok személyre szabásához, és az így gyűjtött adatok média-, hirdető- és elemző partnereinkkel történő megosztásához. Partnereink ezeket kombinálhatják más adatokkal is. Az Elfogadás gombra kattintással hozzájárulsz mindezekhez. A hozzájárulásod tartalmát a További lehetőségek gomb alatt állíthatod be. Adatkezelési Nyilatkozat