Az önzés

Szombat este már mondott valamit édesanyám, amin picit bepipultam. Aztán végre eljött a nap húsvét vasárnap reggel,  amikor nagyobbik fiam az apjánál volt, s csak a kisebbikkel voltam itthon a szüleimnél. Ebbe a napba sok elképzelésemet beletettem, hogy mennyi mindent fogok csinálni, például „énidőt”, ami a két pici mellett szinte lehetetlen. Szóval AKARTAM ezen a napon a dolgokat. Felébredéskor vagyok a legérzékenyebb, s lementem kávézni, még magamhoz sem tértem, amikor anyukám megjegyezte, hogy mosnom kéne. Azonnal kifakadtam és kiborultam, hogy ne mondja meg, mit csináljak, s mondtam neki utálattal, hogy ne dirigáljon! Nagyon rosszul esett neki. Nem szólt semmit, csak annyit, hogy ő nem most azonnal kéri és parancsolgatni sem akar. Iszonyúan dühös és mérges voltam rá. Összepakoltam a fiamnak a cuccait, hogy valahol a szabadban töltjük a mai napot. Pakolás közben azon kattogtam, innen azonnal el kell mennem és albérletet kell keresnem, itt hagynom őket a csudába. Ja, de nincs annyi pénzem, most mit csináljak? Függök tőlük anyagilag. Leültem a fotelomba, hogy mit tegyek. Meneküljek? Beláttam, elmehetek, elfuthatok, de attól még semmi nem oldódik meg. Most egyértelműen megláttam, ahogy az egóm uszított, lázított, hogy hagyjam itt a p….ba a szüleimet, menjek el, majd lesz valahogy! És akkor azt tudtam mondani, hogy: „idefigyelj, te egó, neked köszönhetem azt, hogy összeomlott körülöttem minden, széthullott a családom, mert „rád” hallgattam, nagy mellénnyel otthagytam a férjemet, az otthonomat, hogy aztán pofára eshessek! Te miattad jutottam ide, úgyhogy neked kuss a neved! Nem akarsz az anyámékkal együtt élni?! Igen??? Meg kell oldanod!"

Ahogy ez átment rajtam, éreztem, ahogy az erős gyűlölet, düh, harag lassacskán alábbhagy bennem. Aztán azon töprengtem, mit tegyek? Olyan gondolatok jöttek, hogy meditáljak, olvassak könyvet. Éreztem, hogy ez az elmémtől jön, a lelkem azt súgta: „cselekedj, most, kérj bocsánatot, cselekedj”. Lementem, bocsánatot kértem, persze anyu elővette a „szegény-énjét”, sírt és nem akart beszélni velem. Megmondtam, nem fogom a húsvét vasárnapot eltölteni úgy, hogy ilyen harag legyen közöttünk. S ekkor kezdett megjelenni bennem a bocsánat és az alázat érzése. Anyut megkérdeztem, hogy mit szeretne? Mondta, csak annyit, hogy rend és tisztaság legyen, mivel nagyon fáj a lába, nem tudja megcsinálni, ami zavarja, hogy nincs rendben. Erre azt mondtam: „bocsáss meg, önző voltam, mindent megteszek és rendbe teszek, kitakarítom a házat”. Örömmel elfogadta, s megkért, a szobákat is porszívózzam ki. Hullottak le rólam mindeközben a rossz érzések, a kötelékek, egóm kötelékei. Nekigyürkőztem a háztakarításnak. Rögtön az elején, amikor elkezdtem, már nagy erővel jött a jó érzés és a megelégedettség, ami mutatta az irányt: „Igen, ezt kell itt és most csinálnod.” Elemi erő hajtott, a tenni akarás. Föladtam az egó-akarásom, amit aznap akartam magamnak, ahogy az elmém elképzelte, és ahhoz persze anyunak is illeszkednie kellett volna. Ezt engedtem el. Szívbéli jó érzéssel. Bámulatos és emberfeletti hatékonysággal haladtam, önmagamat meghaladva, többnapi munkát egy napba sűrítve, s nem izzadva, nem szomorkodva, hanem szeretettel, örömmel, tiszta szolgálattal. Épp a fürdőpadlón térdelve súroltam, amikor megjelent a saját önzőségem: ahogy kiakadtam édesanyámra, hogy megkért mossak ki. Megkérdeztem magamtól: „Milyen elkényeztetett picsa vagy te? Anyukád áttétes rákos, fáj a lába, dolgozik, segít neked a gyerekekkel. S te mit csinálsz? Élsz a nyakán, élvezed az anyagi javaikat, eltartanak, s azt sem kérded tőle, Anya, mit segíthetek?” Most először láttam úgy igazán, hogy mekkora önzés van bennem, hogy csak magammal foglalkoztam. Ahogy ott térdeltem, egy olyan pozitúra, formula öltött bennem szellemi testet, ami alázattá alakította a picsaságot, az önzést. Magamban remegőn mondtam ki: „bocsáss meg, bocsáss meg!”, s örömben sikáltam. A helyemre billentem. Viccesen megjegyeztem az egómnak, hogy: „te, te , te… még mehetsz wc-t is pucolni, aztán majd megtanulod értékelni azt, ami van, amit kapsz!”