Egyik nap meditáltam. Felsőbb Énem először egy végeláthatatlan örökzöld ültetvényt mutatott mint szimbólumot, amelyhez egy érzést társított, az örök szeretetet.
Majd megláttam egy házat, amitől izzadni kezdett a testem. „Mi ez?” – kérdeztem Felsőbb Énem. Egy élethelyzetemet mutatta, ahol lenéznek, cinikusak velem, undorodnak tőlem, pálcát törnek a fejem fölött. Ekkor döbbentem rá, hogy a ház, amitől rosszul lettem, az új otthonom, ahova kétévesen költöztünk oda a családdal, hogy új életet kezdjünk. Undorral, ítélkezéssel fogadtam mindent és ahogy telt az idő, egyre jobban alakult ki és erősödött meg bennem újabb ellenszenvekkel a lenézés, cinikusság, gőg, dac, kivagyiság, hatalomittasság, hazudozás stb., anya új kapcsolata és az abból megszületett gyerek, azaz a féltestvérem felé. Egész lényem azonosult ezekkel a tulajdonságokkal. Hányszor és hányszor játszottam el ezt a szerepet. Nagymamámmal ezt gyönyörűen tudtam erősíteni magamban, cinkostársak lettünk.
Nem láttam meg mások örömét, nem tudtam velük azonosulni, mert azt is undorral, megvetéssel fogadtam. Hiszen, hogy lehet valaki boldog?!
Felvillantak az élethelyzetek, hogy hányszor kritizáltam és néztem le embereket. Az utóbbi időben egy őszinte nevetést is megvetéssel fogadtam és magamnak sem engedtem meg az örömöt. Saját magam rabja lettem, eggyé váltam az örök szomorú énemmel.
Jesszusom, micsoda felismerés ennyi évtized után!
Megláttam azt, ha az életemben elfogadó, elengedő és megbocsájtó lettem volna másokkal és magammal szemben, akkor nem kellett volna a pofonokat, megvetéseket, lenézéseket, ridegségeket, elutasításokat kapnom a környezetemtől.
Már nem akartam a régi házunk és életem után sóvárogni, ami tele volt a nagymamám által sugárzott szemfényvesztéssel. Úgymond ajándékokkal, cukorkákkal, mézesmázos dolgokkal, amit a szeretettel azonosítottam. Rájöttem, hogy saját hazugságaimban éltem, megvezettem magamat, hogy ez a tiszta szeretet. Felismertem, hogy azért akarok kapni valamit másoktól – itt apró ajándékokra gondolok –, mert a gyerekkori énemnek, akit gyakran meglepett a nagymamája, szüksége volt a pillanatnyi örömre, ami múlandó és valótlan, hiszen csak a hiányérzetet pótolja egy időre.
Felsőbb Énem egy páva szimbólummal megmutatta az öntetszelgés, önimádat, hiúság tulajdonságokat, amiket azért használtam a külvilág felé, hogy bizonyságot adjak arra, hogy szerethető vagyok. Ezzel a szülői szeretet hiányát pótoltam.
A szembesülésem után megtörtént az alkímia, kioldódott a bűntudatom és a szégyenérzetem a szüleim és a testvérem felé. Beemeltem magamba a szimbólum útján kapott örök szeretet érzését és elkezdtem a külvilág felé árasztani, nagymamámra is áramoltatni.
Hálás vagyok nagyon ennek a tanításnak, felismeréseknek! Önmagamban egy valótlan világom részére láttam most rá, melyet sikerült felülírni az örök tiszta, egyetemes szeretet érzésével, amit a végeláthatatlan örökzöld ültetvény szimbolizált a meditációm elején.
