Ma este meditáltam „Az út” című CD-re. Régen hallgattam már és nem is emlékeztem teljesen a tartalmára.
Mindig morfondírozom azon, hogy a volt barátom hogyan képes lemondani a szerelemről és büntetni saját magát, hogyan képes „megbeszélni magával”, hogy az jó döntés, amit hozott, hogy lenullázza magában a férfi erőt abból a célból, hogy együtt tudjon maradni az élettársával. Erre jött meg ma a válasz a CD-n, bár ezt Te is mondtad a legutolsó alkalommal. Jó szándékból le akartam nyomni a torkán a segítséget, mondani, hogy mit csináljon, de nem voltam arra figyelemmel, hogy ő hol tart az útján, milyen eszközökkel kéri a tanulást. Azt hiszem, itt van egy nagyon lényeges kulcs a másik megértésében, hogy nem az intellektus, de még nem is az érzelmi intelligencia számít annak megtapasztalásában, hogy ki, miként viselkedik. Hanem, hogy hol jár az úton és milyen eszközöket vonz be, illetve mihez ragaszkodik, hogy még tapasztaljon belőle. Hiába tartom én intelligensnek és mélyérzésűnek őt, a jelen pillanatban neki csak a kemény, szeretet nélküli eszközök kellenek, amelyek nem konstruktívak, hanem rögzültek, „örököltek”, nem tud a betontömb fölé ugrani. És rájöttem, hogy ez bánt engem a barátnőim viselkedésében is. Az egyik azt mondja, hogy: „És te ezt elhiszed, hogy emiatt nem választott téged?”, a másik pedig azt, hogy: „Szeret téged, de neki ez a helyzet kényelmesebb. Én is így voltam sokáig”. Ezek a reakciók a saját eddigi tapasztalásaikról és nem rólunk szólnak. Lehetnek hasonlók másokéhoz, de 7 milliárd ujjlenyomat van, és ezt ők elfelejtik. Hogy ez engem miért bánt? Talán mert még mindig nem szeretem eléggé önmagamat? Még mindig nem hiszek eléggé a saját szerethetőségemben? Vagy hiúság, hogy mások szerint engem nem lehet őszintén és odaadóan szeretni? Nem tudom még a választ. De érzem, hogy nemsokára rá fogok jönni.
Ez az önismereti út olyan, mint amikor kimegy a kamera a végtelen pusztába és az objektív nyílik, nyílik, egyre csak nyílik, nincs végleges nagy totál, hanem mindig újabb nagy totál nyílik.