A Teremtő Önismeret oktatás első alkalmára lelkileg-szellemileg összetörve érkeztem. Ezt is másoktól „tudtam meg”, mert nem nagyon ismertem be magamnak, hogy összetörtem. Azért jöttem ide, hogy itt majd kihúznak a sz…ból. Holott, amikor először eldöntöttem, hogy elmegyek az oktatásra, addigi „segítőmet” föladtam, elengedtem, hogy rákényszerüljek arra, hogy önmagam építsem ki magamban az utat, Önmagamhoz. Ennek ellenére mégis úgy értem oda, hogy „vártam”, majd Enikő megoldja. Köszönöm neki, hogy nem tette! Köszönöm az egómat sértő, s egyben egót oldó kemény szavakat! Köszönöm, hogy olyan tiszta volt, s hogy a hazugságaimat nem „vette be”, nem hitte el nekem és azt is, hogy felismertette velem, mennyire nem veszem észre, amit csinálok! Ezzel a sértődöttséggel kezdtem el és mentem bele az első beavatásba. Forrongtam belül, hogy engem „lecsipkerózsikáztak”, amikor „én a nagy spirituális ember, aki már itt és ott tartok…” Jaaa, vagy mégsem tartok sehol? Meditációmban megláttam csipkerózsikaként magamat, azt, hogy tehetetlen vagyok. S az, amikor Enikő azt mondta, „majd a fény fölébreszt, én nem!”, iszonyúan fájt, mert bíztam benne és ő volt az utolsó reményem. A beavatásban láttam, ahogy feladom és elengedem életem szálait… és jövök újra egy nehezebb csomaggal. Erős harc dúlt bennem, elmeneküljek, vagy ne?! Akkor ott nem értettem, miért kaptam ezt, aztán rájöttem. Aki hazudik önmagával kapcsolatban, annak nem lehet „bakot tartani”, hogy fölébredjen. Ezért mondta Enikő, hogy majd a fény fölébreszt a csipkerózsika-álmomból. Otthon egyedül nekilendültem és emelkedett rezgésszinten feltettem a kérdéseket, amikre megkaptam a valós válaszokat. Azóta valóban a Fény fölébresztett! Hála, Áldás és Köszönet érte.