Csomó a mellemben

Egyik nap édesanyám aggódva hívott fel, hogy szédül, bevérzett a szeme és zsibbadnak a karjai. Másnapra enyhültek, majd megszűntek a tünetei. A rosszulléte utáni napokban feszült és ingerült voltam, gyakran szorított a mellkasom, és döbbenten vettem észre, hogy egy csomó keletkezett a bal mellemben. Mivel korábban már voltak olyan tapasztalataim, hogy a Teremtő Önismeret módszert alkalmazva megszűnt egy-egy betegségtünetem, ezért nem engedtem teret az első reakcióként megjelenő ijedtségnek és félelemnek. Abban biztos voltam, hogy édesanyám rosszullétéhez van köze a csomónak, és elhatároztam, hogy kiderítem, mi az eredendő oka a megjelenésének.

A Teremtő Önismeret technikáját alkalmazva felemeltem a rezgésszintem, és meditatív állapotban „beleutaztam” a mellemben levő csomóba. Rettenetesen erős félelem tört rám, miközben Felsőbb Énem egy képet vetített elém, ahol egyedül fekszem közvetlenül a születésem után, édesanyámat pedig orvosok veszik körül és mentik az életét. E képet látva megnyíltak bennem az ott, újszülött babaként átélt, de azóta mélyen eltemetett érzések. Rettegtem, hogy elveszítem az édesanyámat, és attól is, hogy nélküle én sem tudok életben maradni. Bűntudatom volt, mert úgy éreztem, miattam történt mindez, és nem lett volna szabad megszületnem. Megláttam azt is, hogy a magzati életem kilenc hónapját és a születésemet örömben, az egység állapotában éltem meg, de ennek az egységállapotnak az átélt „tragédia” véget vetett. Mindezt a tudatalattimban lenyomatként úgy őriztem meg, hogy a saját boldogságommal, az öröm érzésével másoknak ártok. Ezzel meg is pecsételtem a jövőmet, hiszen ez a „tévhit” évtizedeken át fékként gátolt az öröm megélésében: nem mertem elhinni, hogy jár nekem olyan élethelyzet, aminek örülhetek, és ha az élet adott is ilyent, nem mertem megélni benne az örömöt. Felsőbb Énem most mutatta meg azt is, hogyan működnek az energiatörvények: ahogyan változik a rezgésszintünk, úgy változik meg a lelkiállapotunk. Magzatként az öröm, boldogság érzésében, az egység állapotában voltam, de amikor megjelent az édesanyám iránti aggódás, féltés, rezgésszintem leesett, és győzött a félelem.

Most jött el az ideje, hogy felismerjem a „tévhitem” valódi okát és értelmét. A tizenöt éves önismereti utam során most jutottam el a fejlődésemben oda, hogy ráléphetek a szolgálattevés útjára. Erre az életemre ígéretként hoztam a másokért tevés örömét, a bennem rejlő isteni tehetség, képesség általi szolgálattevést. Felsőbb Énem megnyitotta, milyen érzés a másokért tevés örömével végzett szolgálat, ha ezt együttérzéssel, empátiával, megértéssel működtetem. Ellenkező esetben alacsony rezgésszinten akarásból, sajnálatból, másoknak megfelelésből végezném. Addig nem kezdhettem el a tiszta, őszinte, örömmel átélt szolgálat teljesítését, amíg nem jutottam arra a készségi szintre, hogy e felismerés meggyőződéssé válhasson bennem.

Most a múlt fájdalmát kioldva, térben és időben „kvantumot ugorva” ismét átéltem a születésemet félelemmentesen, a pillanatban létezés örömében, az édesanyám testével együtt rezegve. Ezúttal nemcsak a születésem folyamatát éltem meg felszabadultan, hanem az utána következő időszakot is.

A blokkoldás végén végtelen nyugalmat és megkönnyebbülést éreztem, a következő napokban pedig örömmel vettem észre, hogy eltűnt a mellemből a csomó. Testem ugyanis ezzel a tünettel jelezte, hogy most jött el az elrendeltetett ideje annak, hogy felszínre hozzam a tudatalattimból a régmúlt történés téves lenyomatát, és mivel a kioldás megtörtént, a továbbiakban már nem volt szükség erre a jelre.

Az oldás óta képes vagyok a másik ember másságának befogadására, így meg tudom érezni és érteni, mi megy végbe benne, és az ő készségi szintjére hangolódva tudom átadni számára a „kulcsokat”. Elindultam a szolgálattevés örömteli útján.