Egoharc

A hétvégén sok minden megnyílt bennem és nagy fájdalom kezdett eluralkodni rajtam, a meghasonulás, tehetetlenség érzése.
Odáig eljutottam, hogy mi a tehetetlenségem tárgya, de nem tudtam mit kezdeni vele. Arra kellett rájönnöm, hogy az okoz meghasonulást, hogy mindenki látja a bennem lévő fényt, kivéve én. Olyan tehetetlenség érzés, ami mindig ott volt, csak nem tudtam megfogalmazni magamban.
Amikor alámerültem a félelmet megváltó energiába, a magentába, átéltem a meghasonulás érzését. Azt éreztem, hogy ketté vágva tépem a hajam és beleőrülök, hogy nem látom a fényemet. (Mert akarom látni, amit mások látnak, de minél jobban akarom, annál jobban nem látom.)
Ezt megélve felismertem azt a részemet, ami egy őslényre hasonlított. Jött hozzá a gyermekkorom, amikor a Szüleim közölték velem, hogy nekem jó lesz a hármas a suliban, mert ennyire vagyok képes. Nem írattak be angolra, mert nekem nincs annyi képességem, hogy megtanuljam stb.
Annyira fájt, hogy nem hittek bennem, hogy többre is képes vagyok. Legalábbis akkor ezt így éltem meg. Megfeleltem ennek a képnek is és magam köré növesztettem egy őskövületet, egy páncélt. A felszínen persze akarásból, bizonyításból egy örökös szélmalomharcban éltem, de igazából azonosultam ezzel a tulok energiával, ami kemény, bekövült és érzéketlen, valamint, hogy buta vagyok, nem vagyok képes semmire. Közben észre sem vettem, hogy miket vittem véghez, nem láttam az értékeimet, hiszen egy tulokkal azonosultam.
Ebben a fájdalomban még mélyebbre mentem egészen a legsötétebb poklomig és magamba néztem. Mi az, ami bennem működik? Mit nem látok? Mi az, ami végrehajt? Hol van az én hazugságom? Szeretném tudni, szeretnék őszinte lenni magammal! Nem érdekel mi derül ki, csak lássam a valóságomat!
És ekkor jött a belső hang: gyűlölöm az életem, gyűlölöm a fényemet! Őrjöngtem, hogy utálom magamat, miért kellett megszületnem?! Mindent megtettem azért, hogy ne lássa senki a fényemet, hogy mindenki csak a buta tulkot lássa, mert így mindent túlélhetek. Bár szenvedek, de a szenvedés ismerős, bejáratott érzés. A fájdalom egy sajátságos elviselési formája.
És utáltam az egész világot és haragudtam Istenre, mert „Ő” csak szeret olyannak, amilyen vagyok. És utáltam mindenkit, akik látták a fényemet.
Ezen az őrületen mentem végig, majd kihánytam mindent a magentába.
Ezután néztem végig, hogyan működik ez az őstulok, amit én éltetek. Letapos mindent, mint egy nyomtatós barom. Többen mondták rólam ezt már, de most megéreztem, hogy milyen is ez.
Miután megéltem az őrületemet, ki tudtam mondani, hogy elég volt! Most már látom, érzem a működését és arra is rájöttem, hogy ezzel ragaszkodtam az örökös szenvedésemhez. Elég volt a szenvedésből is! Szeretnék az lenni, aki valójában vagyok!
Miután ki tudtam mondani, hogy elég volt, megtörtént az alkímia, majd tudatosítottam az Aputól és Anyutól kapott fényminőséget, amit most éreztem is magamban. Azt hiszem, most indulok el igazán az önismeret útján! Ráléptem az utamra, de valójában nem is volt út, mert beleléptem a semmibe. A teljességbe, a végtelenbe, a megbékélésbe…

Egy ilyen meditáció után látom csak igazán, hogy milyen hazugságban éltem idáig.
Ez a kezdet, ezeket a hazugságokat most láttam meg először, mert felszabadult a hitem ereje, amivel meg tudom látni a valóságot.
És ráéreztem arra is, hogy mi a felelősség. A felelősségem: a bennem lévő fényt felismerni és igent mondani rá. Tehát ennek a fénynek a képességével, tudásával élni a mindennapokat. Ezzel nyílik meg a szolgálat. Köszönöm!

E.