„Elvonulásunk” után a valóságban is megtörtént eseményt álmodtam meg.
Volt főnököm jött be hozzám egy fontos esemény előtt és nagyon mérges lettem rá, hogy zavar a jelenlétével. Nem tudtam magamon uralkodni és nagyon csúnyán kitessékeltem az irodámból. Még álmomban elindult bennem a bűntudat, hogy ismét hagytam az árnyék-én tulajdonságaimat felülkerekedni magamban. Erre fel is riadtam és egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ez most csak álom volt.
Régi tapasztalatból okulva nem siklottam át az álmon. Hiszen tudtam, ha csak alacsony tudatszinten tudatosítom, hogy mit álmodtam és nem nézem meg mélytudaton a valós jelentését, akkor az egómmal azzal nyugtázom, hogy majd éber leszek és akkor minden rendben lesz. Egyszer már ezzel becsaptam magamat és meg is lett a következménye.
Emelkedett rezgésszinten megnyílt a mélytudatból egy dalocska, amit óvodás koromban az anyák napi ünnepségen kellett énekelnünk. A verset, amit fel kellett volna mondanom, elfelejtettem. Lefagytam, majd sírva menekültem anya ölébe, de ő hidegen csak annyit mondott: „Menj vissza, NE csináld ezt!”. Ekkor földbe gyökereztem, szinte megkövültem, nem mentem sehova csak sírtam.
A meditációmban éreztem a hideg szél fuvallatát, megláttam anyukám megfagyott szívét. Megéreztem benne, hogy milyen irigy volt rám, amiért az édesanyja engem annyira ajnározott. Én meg bosszús és indulatos voltam anyukámra, amiért elzárja előlem a szeretetét.
A lélek-alkímiájával oldottam magamban az indulataimat, s ahogy átalakult egyetemes szeretetté, elindult belőlem anya felé a szeretetem és elkezdett olvadni a szíve. A következő pillanatban a nagymamám házába kerültem. Láttam a sok színes csillogó üveget, tárgyat, falakat és átéltem a szemfényvesztés érzését. A mamám ott pörgött maga körül az önimádatában, az anyag csillogásának varázslatában. Megláttam és megéreztem azokat az energiákat, amivel behálózta a másik embert, hogy istenként tekintsen rá.
Ekkor ismertem fel magamban, hogy kit, miért hálóztam be az életemben. A kéj, a pénz, a hatalom miatt, és hogy gyerekem lehessen. Ahogy dolgozott bennem a lélek-alkímiája, egyre jobban éreztem áramolni a szeretetet. Engedtem mamámra, édesanyámra és magamra. Kijöttem a meditációból, de pár óra múlva elkezdtem rosszul érezni magamat.
Ismét emeltem a rezgésszintemet, megnyílt a mélytudat, egy fekete kígyó jelent meg előttem. Féltem tőle, de azt is éreztem, hogy a bennem lévő árnyék-én tulajdonságaimtól rettegek valójában. A kígyó azt súgta, hogy mindent el akar pusztítani, nem lehet a Földön szeretet. Nagyon megijedtem, amikor elkezdte pusztítani, felfalni a Teremtő Önismeretet és Enikőt. Rájöttem, hogy valójában én fordultam Enikő ellen, az ellen, aki adta a szeretetet, a hitet és a „módszert”, ami által folyamatosan váltom meg magamat!
Ekkor eszembe jutottak Enikő szavai: „Bármi is történjék velünk, bármit is tettünk, nyissuk magunkban az őszinteség erejét, hiszen nincs az a „bűn”, amelyet a magentában (a félelmet megváltó energiában) ne tudnánk kioldani, megoldani. Ezért Felsőbb Énem kértem, hogy nyissa meg bennem az őszinteséget. Egyből megéreztem azt a kéjvágyat, ami össze van kapcsolva a gyilkolással, kínzással, bosszúvággyal, kárörvendéssel. A fejemben apró fekete magokat láttam, ezt már tudtam, hogy az előző életem fekete mágiájához kapcsolódnak. Egyre tisztábban éreztem és tudatosult, hogy a gyökércsakrámban a gyönyörhöz kapcsolódnak a legaljasabb tulajdonságaim. Kértem Felsőbb Énem, segítsen. Megnyugvást adott, ahogy éreztem a jelenlétét, hogy itt van velem és segít, elkezdett kioldódni a gyökércsakrámból a kéj, a kéjelgés és a hozzá kapcsolódó árnyék-én tulajdonságok. Jóleső finom, lágy, szeretetteli energiák járták át nemi szervemet, méhemet és nyílt a szívemben az egyetemes szeretet. A kígyó bennem fénnyé alakult át és testemet átsimogatta a szeretet fénye. Teljes béke, nyugalom lett bennem, kiteljesedett az igaz, tiszta, odaadó egyetemes szeretet. Ahogy magamban magamat átöleltem, nagyon erősen éreztem az önszeretetet.
