Eléggé zaklatottan töltöttem tegnap az estét, ám miután megírtam a bejegyzésemet, rég tapasztalt, mélyről jövő nyugalmat éreztem. Szeretem ezt az érzést, ám ebben a rohanó világban mintha kötelező lenne idegesnek lenni. Sokan túlhúzzák magukat, apróságokon is zsörtölődnek és drámai módon élik meg mindennapjaikat. Pátoszos szavakat használnak, nagystílű mozdulatokkal magyaráznak, mindezt filmbeli grimaszokkal fűszerezve.
Pedig az Élet egyszerűségénél fogva szép. Nem mondom, időnként engem is elvakítanak a külsőségek, néha elfelejtek a felszín mögé nézni. De az Élet helyre ráz, vagy így, vagy úgy. Valamilyen jelet ad: „kislány, a rossz úton mész!” Ha már nagyon benne vagyok a darálóban, nem veszem észre a finom, apró jeleket, olyankor kicsit megrángat. Azt mondom, jól teszi, én pedig igyekszem figyelmes lenni, hogy magamtól rájöjjek.
Szóval a válasz: tegnap alvás előtt még olvastam, a következőt:
„A megoldás: a feltétel nélküli szeretet, ami kioldja a feszültséget, emeli a rezgésszintet, tisztán tartja a lelket, s védi a Szellemet. A szeretet, ami a hitet megőrzi, és Önmagadat önmagadtól megvédi!”
/Sághy Enikő/
Nem tudom mi vezet ahhoz, hogy bizonyos dolgo(ka)t megtegyek újra meg újra.
Több, mint három éve kerget engem és nem tudom megfogni. Alattomosan elindul, jöttéről nem figyelmeztet, én jóhiszeműen még dédelgetem is magam mellett egy darabig, majd mint az áruló, robban és szétszakít. Nem változik. Pedig mennyire szeretném azt mondani: „vége!". Nagyon felszabadító érzés lenne. Ám, sajnos tudom, csakis ÉN tudom távol tartani. Magától nem lesz vége, magától nem múlik el – ahogy semmi sem. A dolgok vannak, alapvetően csak állnak. Valami kell, hogy beindítsa őket: a tett, ekkor jönnek mozgásba. Na most ez a Szörnyem azért alattomos, mert ő akkor indul be, ha minden más mozdulatlan – egyelőre eddig jutottam megismerésében. Nagybetűvel írom, igen: A Szörnyem. Mondhatnám: A Démonom. Rájöttem, tisztelnem kell őt, mert egy tornádó. Ha örvénye beszippant, rángat ide-oda, levág a földre, felemel, majd még jobban a földhöz csap és én szétterülve, zihálva, néha a fájdalomtól zokogva várom, hogy kitombolja magát.
Vagy kitomboljam magam? Ironikus, de saját magamat kell megvédenem saját magamtól. Merthogy, e Szörny bennem lakozik. Ijesztő! És egyben megnyugtató is, mivel már tudom: agresszióra a legjobb ellenszer egy simogatás, egy kedves szó. Hiszen amint fényt gyújtunk, a sötétség nincs már többé.
A jelen megélése, na igen. Sok önfejlesztő, „tudattágító” könyvet olvastam, és mindig megakadtam az „Éld meg a pillanatot!” mondatnál. Egy nagy kérdőjel pulzált ilyenkor a fejemben, fogalmam sem volt mit jelent, és egyáltalán hogyan kell azt csinálni? Kérdeztem mindenkit, aki előrébb tartott spirituális fejlődésében, de nem értettem a választ. Ma már tudom, nem volt nyitva az a kis kapum, ahol ez az új információ bejöhetett volna. Leginkább, még egy-két torlaszt el kellett takarítani az útból.
Sokáig nem voltam jelen. Halogattam. A „majd akkor, ha” című mondatok még mindig be-beköltöznek a fejembe. Majd akkor boldog leszek, ha megtörténik ez meg az. Majd akkor, ha elköltözöm otthonról. Majd akkor, ha lefogyok. Majd akkor, ha lesz barátom. Így megy el mellettünk az életünk, szépen, csendben, mi pedig csak zakatolunk valami vakvágányon, ami körbe-körbe jár, így nem haladunk előre. Nem vesszük észre, mivel sötét van. Tán csak ki kéne nyitni a szemünket? Nem csak nézni, látni is kellene? Örök félelmem, mi lesz ha életem végén rádöbbenek, mennyi mindent megtehettem volna, de nem tettem, mert féltem? Féltem a félelmeimtől. Az árnyékaimtól, azoktól a részeimtől, amikről általában nem szeretünk tudomást venni, bizony villogni aztán nem lehet velük. Nééézd, mim van? Te is irigy / féltékeny / gőgös / játszmázó / kicsinyes / falánk stb. vagy? Na, ezeket aztán nem hirdetjük környezetünkben. Pedig nem szégyellni valók! Mert ezek is mi vagyunk, csak épp az árnyék részünk. Azonban ha van árnyék, akkor van fény is. Vagy fordítva: amikor van fény, megjelenik az árnyék is. Egyszerre van minden. Gyönyörű szimbólum erre a jin-jang, ami mutatja, hogy az erők egymással szemben állnak és mégis egymást kiegészítik, megteremtve ezzel a feszültséget, mely a folyamatos körforgást biztosítja.
Szóval én azt mondom, lépjünk a Fénybe. Mi választunk, mi döntjük el melyik oldalról szemléljük az Életet. A helyzetek adottak, de a megélésük nem mindegy. Idegbeteg, kapálózó, lógó orrú, beesett hátú vagy kiegyensúlyozott, nyugodt, önmagával tisztában lévő, egyenes tartású emberek akarunk-e lenni? Az tény, az egyenes hát tartása befektetett munkát igényel, no de véleményem szerint jobb megelőzni a bajt, mintsem fuldokolva menteni magunkat az örvényből.
Messze vagyok már régi, önmagamnak hitt önmagamtól, de még mindig nem teljesen közel valódi önmagamhoz. Hosszú volt az út, és még mindig csak az elején tartok. Visszatekintve erre a pár évre, már bármit el tudok képzelni magamról és a többi emberről is. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is azzá válhatok, aki ma vagyok, ennélfogva hiszem, hogy vannak még rejtett tartalmaim. Keresem a képességeimet, amikkel elérhetem céljaimat és megkönnyíthetem az életemet, ezzel segítve a környezetemnek is. Sokáig nem volt fontos a többi ember, mára felfedeztem, hogy az okoz tiszta örömet, amikor másoknak segítek.
Nehéz lemondani magunkról és másokat előrébb helyezni. Most keresem, mit jelent az önzetlenség, meddig mehetek el önmagam feladásában, egyáltalán feladást jelent-e ez? Mit jelent a szolgálat, az emberek szolgálatára lenni és hol találhatom meg ebben önmagam? Jó ideje keresem önmagam, úgy érzem sosem lesz vége. Persze, amíg kérdések vannak, addig válaszok is lesznek. Én az okok feltárásában hiszek, ám ebben is el lehet veszni, és talán el is kell veszni. Mértékletesség, ugye, ugye. Távoli tőlem ez a szó, lévén a végletek embere vagyok. Csodás dolog az az arany középút, ám vékony mezsgye, hamar lebillenhetünk róla. Ha rálelünk, szerintem csak pillanatokra kapunk belőle ízelítőt, ilyenkor örüljünk, mert tudatába kerültünk, hogy bennünk is megvan. Ha mindent megkapnánk egyszerre, belefulladnánk. Tűr-elem, a második „ugye, ugye”.
Az Élet lassú folyam. És amire nemrég rájöttem: tényleg a mindennapokban rejtezik a lényeg és mi magunk vagyunk a csoda.