Barátnőmmel kocsival indulunk hazafelé, már sötétedik. Óvatosan megyek, mert nagyon gyakran őzek, nyulak bóklásznak előttünk az úton. Örömmel nézzük az állatokat. Ekkor bevillan a múltamból egy kb. 15 évvel ezelőtti kép, amit elmesélek vezetés közben:
„Ugyanígy mentünk haza kocsival a sötétben párommal és barátnőmmel. Ők örömmel nézték az előttünk felbukkanó állatokat, én pedig valamin mélyen megsértődve egóm fogságában vergődtem, a már jól ismert koreográfia szerint: egyre mélyebbre és mélyebbre csúsztam a poklomba, aztán azt éreztem, hogy bezárul valami körülöttem és kívülről már akárki, akármit mond, „elérhetetlenné és menthetetlenné” válok. S azt is tudtam, hogy hosszú idő lesz – hetek vagy hónapok –, míg újra felküzdöm magam a poklom mélyéről."
Mesélek tovább magamról hazafele a barátnőmnek: „Te nem tudod, hogy én milyen mélyről jövök! De, hogy jobban érzékeltessem, 24 évesen a legjobb barátnőm kártyázás közben odamondta nekem, hogy „hülye vagyok”. Ez annyira rosszul esett és olyannyira ki voltam szolgáltatva a külvilágnak és az egóm hatalmának, hogy mély elkeseredésemben otthagytam őket, kimentem édesapám műhelyébe és úgy éreztem, nincs értelme az életemnek, megszületett bennem, hogy felkötöm magam. Az udvarról megláttam a szüleim szobáját és annak ellenére, hogy akkor még sem a szeretet, sem a tisztelet nem élt bennem feléjük, megéreztem, hogy ezt nem tudom velük megtenni. Visszamentem a szobámba, ahol a párom is volt, hozzá fordultam segítségért és dührohamot kapva törtem-zúztam. A párom lefogott, én meg összeroskadva csak sírtam. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Párom vígasztalt, hogy elvisz egy pszichiáterhez, ő majd segít.” – Ez a 15 évvel ezelőtti énem.
Egy óriási hálaérzés tölt el, amikor visszanézve látom, hogy a párom mennyire hitt bennem, végig ott volt mellettem és igazán szeretett. Emlékszem a hosszú-hosszú évek kemény pokoljárásaira, a kilátástalanságra, a reménytelenségre, amikor csak az a tudat tudta tartani bennem a lelket, hogy meg fogok halni. Ránézek a mostani életemre, amikor az Életemet Szerelemmel vagyok képes Élni, a valós örömömben. De a mostani életemnek még a legrosszabb pillanata is maga a mennyország és egy fényév távolság ahhoz képest, aki 15 éve voltam. Képtelen vagyok rá, hogy ne érezzem a hálát, a szeretet: Isten iránt, önmagam iránt, a Teremtő Önismeret iránt és Enikő iránt, hiszen, ha ő nem végezné a szolgálatot, akkor nem jut el hozzám ez a módszer, amivel megválthatom magam a poklaimtól.
De mi van, ha az én szolgálattevésemtől is függ mások hogyléte? Mi van, ha az én készségemtől is függ mások jó érzése?
Mesélek tovább magamról hazafele a barátnőmnek: „Te nem tudod, hogy én milyen mélyről jövök! De, hogy jobban érzékeltessem, 24 évesen a legjobb barátnőm kártyázás közben odamondta nekem, hogy „hülye vagyok”. Ez annyira rosszul esett és olyannyira ki voltam szolgáltatva a külvilágnak és az egóm hatalmának, hogy mély elkeseredésemben otthagytam őket, kimentem édesapám műhelyébe és úgy éreztem, nincs értelme az életemnek, megszületett bennem, hogy felkötöm magam. Az udvarról megláttam a szüleim szobáját és annak ellenére, hogy akkor még sem a szeretet, sem a tisztelet nem élt bennem feléjük, megéreztem, hogy ezt nem tudom velük megtenni. Visszamentem a szobámba, ahol a párom is volt, hozzá fordultam segítségért és dührohamot kapva törtem-zúztam. A párom lefogott, én meg összeroskadva csak sírtam. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Párom vígasztalt, hogy elvisz egy pszichiáterhez, ő majd segít.” – Ez a 15 évvel ezelőtti énem.
Egy óriási hálaérzés tölt el, amikor visszanézve látom, hogy a párom mennyire hitt bennem, végig ott volt mellettem és igazán szeretett. Emlékszem a hosszú-hosszú évek kemény pokoljárásaira, a kilátástalanságra, a reménytelenségre, amikor csak az a tudat tudta tartani bennem a lelket, hogy meg fogok halni. Ránézek a mostani életemre, amikor az Életemet Szerelemmel vagyok képes Élni, a valós örömömben. De a mostani életemnek még a legrosszabb pillanata is maga a mennyország és egy fényév távolság ahhoz képest, aki 15 éve voltam. Képtelen vagyok rá, hogy ne érezzem a hálát, a szeretet: Isten iránt, önmagam iránt, a Teremtő Önismeret iránt és Enikő iránt, hiszen, ha ő nem végezné a szolgálatot, akkor nem jut el hozzám ez a módszer, amivel megválthatom magam a poklaimtól.
De mi van, ha az én szolgálattevésemtől is függ mások hogyléte? Mi van, ha az én készségemtől is függ mások jó érzése?
Két éve kezdődött nálam a Teremtő Önismeret és egy Fényév távolság az, amire eljutottam vele. Hála, Áldás és Köszönet, hogy a szívemben újra élhet a Szerelem!
