Az én történetem az édesapámhoz fűződő kapcsolatomról szól. Gyermekként rajongtam érte. Ő volt számomra az Isten – a szó legszebb és legnemesebb értelmében, óriási szeretet-szerelemérzés fűzött hozzá. Szerettem időt tölteni vele, sündörögni körülötte, szerelni-kopácsolni vele a műhelyében (kislány létemre), szerettem hallani és hallgatni a hangját, érezni a simogatását, odabújni hozzá, nézni őt alkotás közben.
Ez a tiszta szeretetérzés azonban hamar léket kapott: az édesapámtól elszenvedett kisebb és nagyobb sérelmek miatt elkezdtem lefedni magamban. Bár még tízéves korom körül is nagyon szerettem őt, a részéről ért megaláztatások miatt a félelem érzése, és az iránta érzett harag és düh már pár évvel korábban elkezdtek munkálkodni bennem, hiába hogy csak alkalmanként bukkantak felszínre. Ebben az időszakban történt, hogy édesapámat súlyos baleset érte, aminek révén maradandó mozgásszervi és idegrendszeri sérüléseket szenvedett el. Ez óriási trauma volt számomra. Apukám csak nagyon hosszú kórházi kezelés és rehabilitáció után térhetett haza, és bár tudtam, hogy nem tehet róla, mégis nehezen tudtam mit kezdeni azzal, hogy egy másik embert kaptam vissza, mint akit a kórházba kerülése előtt ismertem. Próbáltam őt a szeretetemmel gyógyítani, de ekkor már túl erős volt a félelemérzés, a hit hiánya, a szerethetőségem hitének hiánya bennem, semhogy őt „megmenthessem”. Egyébként is romlásnak indult kapcsolatunk lassan még rosszabb lett.
Semmit sem segített a helyzeten, hogy mindeközben elvesztettem édesanyámat és egyik testvéremet, ami miatt minden energiámat a túlélésre összpontosítottam, és persze az is növelte köztem és apukám között a távolságot, hogy kamaszéveim beköszöntével még dacosabbá és elutasítóbbá váltam, mint amilyen korábban voltam. Édesapám borzasztóan sokat bántott, terrorizált, gyötört és alázott, maró, kegyetlen, durva szavakkal és tettekkel egyaránt, ami miatt megvetést és gyűlöletet kezdtem érezni iránta, és egyre súlyosabbá váló alkoholizmusát sem tudtam elfogadni és a helyén kezelni. Sokáig szégyelltem bevallani, de volt olyan időszak, amikor a halálát kívántam, a legkomolyabban. Bár a mélyponton átverekedtem magam, és fokozatosan elkezdtem tudatosan tenni azért, hogy visszataláljak édesapámhoz, mégsem tudtam zöld ágra vergődni, csak szenvedtem, és éreztem a lelkemben, hogy ez így nincs RENDben.
Amikor huszonéves korom elején találkoztam a Teremtő Önismeret módszerrel, végre megkaptam a kulcsot ahhoz, hogy megoldjam az édesapámmal való kapcsolatomat. Meditációban, rezgésszintemet emelve szembesültem azzal, hogy milyen fájdalmakat rejtettem el a mélytudatban, és hogy milyen árnyék-én tulajdonságokat működtetek az apukámmal való kapcsolatomban, amik megakadályozzák azt, hogy a szeretet áramoljon közöttünk. Megnyitottam magamban az egyetemes szeretet érzését, amivel meg tudtam bocsátani és el tudtam engedni mindazt, amit édesapám „ellenem" vétett, és mindent, amit én ő „ellene" tettem: a haragomat, a dühömet, a gyűlöletemet, a bosszúvágyamat és minden indulatomat, amit a meditáció alkalmával képes voltam felszínre hozni adott készségemnek megfelelően. El tudtam fogadni, hogy a régmúlt élethelyzetekben egymás „ellen" elkövetett cselekedeteink sem rosszak, sem jók nem voltak: csak adott készségünk szintjén tettük a dolgunkat. A lélek alkímiájával az árnyék-én tulajdonságaimat átalakítottam tapintattá, türelemmé, együttérzéssé, tiszteletté mind magam, mind pedig apukám iránt, és ettől teljesen megváltozott a kapcsolatunk minősége. (Az külön ajándék volt, hogy az árnyék-éneim alkímiázása az életem más területein is pozitív változásokat hozott.)
Bár már az első meditáció látványos eredménnyel járt, nem oldott meg mindent: a szeretet érzését fokozatosan kellett előásnom magamból, és többször kellett rezgésszintemet emelve magam elé vennem édesapámat. Az önismeret, az emelkedett rezgésszinten történt szembesülések révén fokozatosan ráeszméltem arra, hogy nagyon is szeretem apukámat, és ez az érzés mindig is ott volt bennem, csak az évek során nagyon mélyre temettem. Rájöttem, hogy édesapám az egyik legnagyobb tanítósmesterem az életemben, és hogy valójában soha sem tett ellenem semmit, csakis értem! Megláttam a valóságot: azt, hogy neki köszönhetem az életemet, az ő szeretetérzése révén létezem, hogy belőle és általa vagyok az, aki vagyok. A valós érzelem, az egyetemes szeretet minőségét MAGAMban újra felfedezve, visszataláltam édesapámhoz, és rájöttem arra, hogy számomra ő a világ legjobb Apukája.
Ma már nem zavar, hogy iszik, és pontosan úgy szeretem őt, ahogy van. Ha nincs jó formában (ami most már lényegesen kevesebbszer fordul elő, mint korábban), azt is a helyén kezelem, és nem billenek ki a harmóniámból. Újra szívesen töltöm az időmet édesapámmal, legyen szó a nála tett rövidebb látogatásokról vagy a karácsonyokról, amiket az utóbbi években a legnagyobb szeretetben és harmóniában ünnepeltünk együtt. Alacsony rezgésszinten, nagyon ritkán, előfordul még, hogy Apu egy-egy megnyilvánulására nem jól reagálok – bekapcsol a régi túlélő program és vele a „helytelen" válaszok –, de ez az állapot már nem szokott sokáig tartani, mert tudom, hogy szabad döntésem van: rezgésszintemet bármelyik pillanatban emelhetem, és az Apuval adódó esetleges konfliktushelyzeteket – amelyek ma már csak bolha méretűek szoktak lenni – az egyetemes szeretet érzésével oldhatom meg.