Szüleimnél voltam otthon a gyerekeimmel, amikor elkezdtem összepakolni a holmijainkat, s pakolás közben hol anyukám, hol keresztlányom, hol apukám mondta: „El ne felejtsd ezt, el ne felejtsd azt…”
Annyira zavart a „jót akarásuk”, hogy egyre feszültebb és idegesebb lettem, s amikor épp apum mondta, hogy: „Jól nézz körül, nehogy valamit megint itt hagyj!”, kitört belőlem az állat és kiakadva, tiszteletlenül, a másikat hibáztatva kiosztottam apukámat. Apum csak annyit mondott erre: „Hagyd már abba!” De én csak mondtam…
Aztán átmentünk testvéremékhez, ott éreztem lelkemben a lelkifurdalást a kifakadásom miatt. Anyukámnak elmondtam, mi történt, aki erre azt mondta: „Tudom, apád elmondta”. Kis idő múlva jött át hozzánk apu is. Nagy megkönnyebbülés volt bennem, amikor megláttam, odamentem hozzá és megöleltem, bocsánatot kértem tőle, s mondtam neki, sajnálom, hogy így viselkedtem. Apukám mutatta és mondta, hogy nem számít, mintha nem lennének érzései. Egész életemben ezt mutatta.
Kérdeztem Tőle: „Már megszoktad, igaz, hogy így beszélnek Veled?”
„Igen, már meg” – válaszolta.
„Igen, már meg” – válaszolta.
Aztán később hazaindultunk. A gyerekek bealudtak a kocsiban. Vezetés közben megnyílt bennem egy érzés, ami azt mutatta, hogy egész életemben megvontam édesapámtól a szeretetemet, azért, hogy neki rossz legyen, hogy bosszút álljak. Azt nem értettem, hogy miért. Láttam a párhuzamot, ahogy a volt férjemmel ugyanígy bántam el a 15 év alatt: ha nem azt kaptam, amit akartam, akkor kegyetlenül lezártam az érzéseimet iránta, bűntudatot keltettem benne, s még ő jött szegény bocsánatot kérni, s „elvitettem” vele a balhét, majd nagy kegyesen megbocsájtottam neki.
A kocsiban vezetve Felsőbb Énem megmutatta, hogy édesapám iránti haragomnak mi az eredője: elhitettem magammal kiskoromtól mostanáig, hogy én egy áldozat vagyok, egy kisgyerek, akit nem szeret az apukája, soha nem szerették és szenvedett apukája alkoholizmusától. És az éles kontraszt, amit elém tárt a lelkem, az a valóság érzése: apukám mindig is szeretett, de mivel nem azt kaptam tőle, amit én elvártam, ezért bosszúból egész életemben gyűlöltem, megaláztam, ítéltem, utáltam, haragudtam rá, lenéztem, hibáztattam mindenért. Megvontam tőle a szeretetemet teljesen, s képes voltam azt hazudni magamnak idáig, hogy azért nincs közöttünk szeretet, mert ő alkoholista volt, mert ő mindig csak dolgozott, mert ő, ő és ő volt mindenért a hibás. Lelkem éreztette velem, hogy nagyon nagy szerepem van abban, hogy édesapám az alkohollal tompította magát. Átéreztette velem, milyen az, amikor a saját gyereked ilyen veled, s mit érzett ő a lelkében. Megtörtem, illetve egy kemény réteg letört a lelkemről, sírtam és csak azt mondogattam: „Apu bocsáss meg nekem, hogy egész életemben gyűlöltelek.” Megnyitottam lélekmagom fényét, amit ráengedtem édesapámra... és időközben hazaérkeztem.