Megosztom veled a ma hajnali felismerésemet.
Tegnap
este elmentem táncolni. Az egyik volt szeretőm is ugyanebbe a táncos
közösségbe jár, most is ott volt. Egy éve embargó alá tettem,
megbeszéltük, hogy nem táncolunk egymással. A még mindig közöttünk lévő
kémiát gondoltam így szabályozni, mederben tartani. Ezt az embargót
feloldottam erre az estére. Hivatkoztam magamban a karácsonyra, no meg
az előszilveszteri alkalomra.
Hajnalban hazafelé a buliból kezdtem
tudatosítani, hogy az egymással táncolás fantasztikus érzése mögött más
érzetek is voltak, amik tudatosítását elhessegettem éjjel. Egyszer csak
az történt, hogy rátaláltam arra a szóra, ami leírja, milyen vagyok,
hogyan viselkedem most vele: „Domina”.
Uralkodom rajta.
Ez
borzalmasan megrázott. Egyrészt a felismerés elsodró és felkavaró
döbbenete, ahogy szinte kilométerekre is hallani lehetett a döndülését.
Másrészt a felismerés fájdalma, amit okozott, ahogy a szívem közepébe
tőrt döfött: semmivel sem vagyok jobb azoknál a nőknél, akik esetleg
eddig megfordultak körülötte, akik most is kihasználják, rángatják,
megmondják neki, mit tegyen. Az álcám más, mint az övék, úgy hívják:
kedvesség.
Ezzel a passzív-agresszív játszmával tudom őt, és – gondolom – más férfiakat is „magamévá tenni”.
És
ennek SEMMI KÖZE ahhoz az őszinte szeretethez, amely elfogadó, elengedő
és megbocsájtó, és ami mindenféle árnyék-én tulajdonságok alatt, a
mélyben ott lapul bennem. Tudom.
Nem véletlen, hogy eltávolítok
minden férfit magam körül, mert valahol érzem, hogy nem vagyok még kész
arra, hogy valódi társ legyek. Hogyan tudnék ígérni bármit is, ha
ennyire el van fedve előlem a mag-omban a valóságom? Hogyan lehetek így
őszinte? Jelenlegi készségem szintjén ennyit tudok dominaként,
passzív-agresszív nőként ártatlan szemekkel: csábítok, ujjam köré
csavarok, majd a masszív, vasalt betonajtót magamra zárom úgy, hogy a
másik kint maradjon (embargó).
Kihasználtam őt eddig is és most
is. Addig fogok még ebben a kétszemélyes színdarabban részt venni, amíg
le nem hántom az összes olyan árnyék-én tulajdonságomat, amelyek ehhez a
darabhoz kellékként szolgálnak.
Szörnyű ez, álmomban nem gondoltam
volna, hogy hasonlítok olyanokhoz, akiket én magam elítélek, akár le is
nézek és megvetek. Semmivel sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. És most,
hogy leírtam, rájöttem, magamat is lenézem, tehát a lenézéssel, a
megvetéssel is dolgom van!
Akkor most dolgozom magamon…