Hajnali felismerés

Hajnali felismerés

Megosztom veled a ma hajnali felismerésemet.
Tegnap este elmentem táncolni. Az egyik volt szeretőm is ugyanebbe a táncos közösségbe jár, most is ott volt. Egy éve embargó alá tettem, megbeszéltük, hogy nem táncolunk egymással. A még mindig közöttünk lévő kémiát gondoltam így szabályozni, mederben tartani. Ezt az embargót feloldottam erre az estére. Hivatkoztam magamban a karácsonyra, no meg az előszilveszteri alkalomra.

Hajnalban hazafelé a buliból kezdtem tudatosítani, hogy az egymással táncolás fantasztikus érzése mögött más érzetek is voltak, amik tudatosítását elhessegettem éjjel. Egyszer csak az történt, hogy rátaláltam arra a szóra, ami leírja, milyen vagyok, hogyan viselkedem most vele: „Domina”.
Uralkodom rajta.
Ez borzalmasan megrázott. Egyrészt a felismerés elsodró és felkavaró döbbenete, ahogy szinte kilométerekre is hallani lehetett a döndülését. Másrészt a felismerés fájdalma, amit okozott, ahogy a szívem közepébe tőrt döfött: semmivel sem vagyok jobb azoknál a nőknél, akik esetleg eddig megfordultak körülötte, akik most is kihasználják, rángatják, megmondják neki, mit tegyen. Az álcám más, mint az övék, úgy hívják: kedvesség.

Ezzel a passzív-agresszív játszmával tudom őt, és – gondolom – más férfiakat is „magamévá tenni”.
És ennek SEMMI KÖZE ahhoz az őszinte szeretethez, amely elfogadó, elengedő és megbocsájtó, és ami mindenféle árnyék-én tulajdonságok alatt, a mélyben ott lapul bennem. Tudom.
Nem véletlen, hogy eltávolítok minden férfit magam körül, mert valahol érzem, hogy nem vagyok még kész arra, hogy valódi társ legyek. Hogyan tudnék ígérni bármit is, ha ennyire el van fedve előlem a mag-omban a valóságom? Hogyan lehetek így őszinte? Jelenlegi készségem szintjén ennyit tudok dominaként, passzív-agresszív nőként ártatlan szemekkel: csábítok, ujjam köré csavarok, majd a masszív, vasalt betonajtót magamra zárom úgy, hogy a másik kint maradjon (embargó).
Kihasználtam őt eddig is és most is. Addig fogok még ebben a kétszemélyes színdarabban részt venni, amíg le nem hántom az összes olyan árnyék-én tulajdonságomat, amelyek ehhez a darabhoz kellékként szolgálnak.
Szörnyű ez, álmomban nem gondoltam volna, hogy hasonlítok olyanokhoz, akiket én magam elítélek, akár le is nézek és megvetek. Semmivel sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. És most, hogy leírtam, rájöttem, magamat is lenézem, tehát a lenézéssel, a megvetéssel is dolgom van!

Akkor most dolgozom magamon…

<< Előző sztori
Összes sztori
Következő sztori >>
Sütiket és más technológiát használunk a weboldal működéséhez, statisztikához, a tartalmak és hirdetések, ajánlatok személyre szabásához, és az így gyűjtött adatok média-, hirdető- és elemző partnereinkkel történő megosztásához. Partnereink ezeket kombinálhatják más adatokkal is. Az Elfogadás gombra kattintással hozzájárulsz mindezekhez. A hozzájárulásod tartalmát a További lehetőségek gomb alatt állíthatod be. Adatkezelési Nyilatkozat