A gyermekkoromat két súlyosan alkoholista szülő drámája, egymás lelki ölése, tragikus balesetek, az egyik Testvérem és Édesanyám halála, és Édesapám kegyetlen terrorja határozta meg. Már akkor tudtam: ahhoz, hogy mindezzel megbirkózzam, segítségre van szükségem, méghozzá olyan ember segítségére, aki a lélekkel foglalkozik. Egy napon Édesanyám elé álltam, hogy pszichológushoz szeretnék menni – itt kezdődött minden. Később aztán sok más embernél is jártam a kineziológustól a látón és auratisztítón át a mindenféle médiumokig, és többféle technikát és módszert kipróbáltam, míg megtaláltam azt, ami nekem a révbe érést jelentette.
Ez volt a Teremtő Önismeret, ami mellett azért tettem hitet, mert végre egy olyan módszerre leltem benne, amiben nem függök mástól, önállóan tudom gyakorolni, magamnak csinálom a lelki munkát, magam által, magamért. No, meg azért is, mert ezzel valós eredményeket értem el, nem sebtapaszolás volt, mint néhány ritka kivételtől eltekintve azok a módszerek, amikkel korábban találkoztam.
Sokáig hevert a polcomon a sárga Teremtő Önismeret könyved, belenéztem, de sok volt nekem, nem éreztem a magaménak. Aztán egy-két év múlva valami mégis kattant, elolvastam, és egyszerűen tudtam, hogy ez az, amit évek óta keresek. Először azért mentem el Hozzád, hogy oldjuk meg Édesapámat, mert akkora harag volt bennem iránta, annyi feldolgozatlan sérelmem volt vele kapcsolatban, annyira gyűlöltem őt, hogy voltak napok, amikor azt kívántam, bárcsak meghalna. Ez nagyon durván hangzik, de vállalom, így volt. Már az első oldásunk nagy változásokat hozott, később pedig az egyedül végzett oldásaim által eljutottam odáig, hogy szívből tudtam szeretni és tisztelni Aput, és hálásnak lenni neki azért, amit kaptam tőle, és azért, aki ma vagyok. A későbbiekben minden traumát, problémás élethelyzetet, ami csak az életemben ért, ezzel a módszerrel oldottam, bontottam, írtam át, ezzel léptem meg a kardinális fejlődési lépcsőket az életemben, ennek a segítségével hoztam meg a fontos döntéseket, és nem drámai túlzás az állítani, hogy az életemet köszönhetem annak, hogy önismerettel, és konkrétan ezzel az önismereti módszerrel foglalkozom.
Ámde… ez nem játék! Egy bizonyos szintet elérve lelassultam az önmegismeréssel. Mivel az egóm erős önpusztító erőit évtizedekig működtettem, és elfojtottam az öröm érzését magamban, ezért a sorsom részleges javulását nagy megnyugvással fogadtam, azt gondolva, hogy ennyi pont elég, többre nem vagyok képes. Nem akartam tudomást venni a jelekről, amik egyértelműen mutatták, sokkal nagyobb léptékű szembesülésre, alkímiára volna szükségem, hogy a koromnak megfelelő készségi szintet elérhessem. Tulajdonképp a saját magam iránti kárörvendésem szövevényes hálójában vergődtem, amit nem akartam meglátni, inkább a kisebb-nagyobb sikereimre fókuszáltam, és minden egyebet, amivel nem akartam szembesülni, szőnyeg alá söpörtem.
A mélytudat szinten végzett „munkáim” alkalmával minden esetben átéltem, amit Felsőbb Énem nyitott bennem, azt a csodát, aki valójában vagyok, a létezésem célját és feladatát, amit mindig végtelen hálával tudtam megélni magamban. DE, mindezt rögtön töröltem, amint a racionális elmém gondolatai visszatértek, nem akartam tudatosítani az átélt élményeket, felismeréseket, érzelmi gazdagságomat. Nem engedtem meg magamnak, hogy az önértékelés érzését, a létezésem értékét a fizikai sík tevékenységeiben, a cselekvéseimben megvalósíthassam.
Szóval nem vettem komolyan és nem gondoltam, hogy ennek komoly következményei lehetnek! Nálam lettek is. Ugyanakkor nem szeretném ostorozni magam – abban az élethelyzetben, amit az alábbiakban osztok meg, nem tudtam volna másképpen felismerni mindazt, amit fel kellett ismernem, mint hogy a poklom legaljára szántok.
2018-ban diagnosztizálták nálam a colitis ulcerosa nevű autoimmun betegséget. Ez a vastagbél fekélyes gyulladása, aminek a kiterjedése és a tüneteinek a spektruma az egészen enyhétől az életet ellehetetlenítőig terjed. Nálam nagyon enyhe tünetekkel kezdődött, először csak végbél szakaszon, de ekkor még nem akartam szembesülni a miértjével, lemenni a mélyére, megnézni, hogy milyen túlélő programjaim, árnyéktulajdonságaim működnek bennem, amiknek a mentén ki tudott alakulni. Mint ahogy a fentiekben írtam róla, hiába foglalkoztam már hosszú évek óta önismerettel, egyszerűen elfordítottam a tekintetem, nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Néha csináltam valami látszat-kaparászást meg felszínes oldogatást, de valójában nem akartam róla tudomást venni. Csak utólag, az elmúlt hetekben szántottam az aljára, amikor a vérző, fekélyes gyulladás az egész vastagbelemre átterjedt, és annyira komolyra fordult a betegségem, hogy kórházba kerültem, és pokoli kínjaim között olyan kibírhatatlanul nyomott a satu, hogy már nem volt más választásom.
A következőket hoztam felszínre:
A családi drámákat, amiket végignéztem kiskoromban, teljesen magamba szívtam, ezekkel azonosítottam magam, ezt tekintettem valóságnak. Ezt mind szépen elraktároztam a belembe. Mindenki egyedi, más az útja, és máshova rakja a dolgokat, más-más szervben „csinál” betegséget (ha egyáltalán betegséget csinál, és nem valami más problémás élethelyzetet), nekem a bél volt ez, és érzésben, szimbólumban több minden is jött arra, hogy miért éppen a bél.
Egyrészt Anyukám táplálkozási zavarokkal kínozta magát, hánytatta magát, emésztési gondjai voltak, amit már kicsinek is le akartam róla venni, egy csekély részben tehát az ő öröksége.
Másrészt, és picit már szimbolikusabb vizekre evezve: nem tudtam megemészteni és elengedni (székelés = salakanyagok elengedése) a megélt családi traumákat, hát másik végletnek csináltam egy súlyos hasmenéssel járó betegséget magamnak.
Aztán: a belső világomat (bél = belső), a valóságomat torzítottam, fekélyesítettem, véreztettem el azáltal, hogy nem azt éltettem és éltem, aki valójában vagyok, amit ígértem magamnak és a Jóistennek, hanem a családi szarokat vettem magamra, azokkal váltam eggyé. (És itt a szarnak is jelentősége van, elnézést az alpári stílusért, hiszen nem csak a fényemet borította szar, de fizikailag is a szar körül forgott az életem a hasmenések miatt.)
Aztán egy alkalommal bevetült az a mondás is, hogy „a halál a belekben lakozik”, és nekem bizony nagyon érdekes viszonyom van a halállal; mint olyan sok mindent, ezt is teljesen kifordítottam magamban a Testvérem és Anyu halála nyomán. Számomra a bél a maga tekervényességével picit olyan, mint a halál útvesztője – aminek elég jól bebolyongtam minden kanyarulatát az utóbbi időkben.
Évek, évtizedek óta azzal küzdöttem, hogy nem az életemet, nem az ÉLETET éltem, hanem haldokoltam, a halált éltettem. Nem direkt módon, sosem próbáltam pl. öngyilkos lenni, csak amolyan sunyi, búvópatakos üzemmódban: az életemet meghatározó döntéseim java részét félelemből hoztam; ahol lehetett, ott nem az életet választottam, hanem a visszahúzódást; nem volt hitem magamban, nem azt az utat választottam amire a szívem hívott (mondhatnám azt is, nem a hivatásom választottam, nemet mondtam a hivatásomra); elvoltam a békaperspektívában, megelégedtem a középszerűvel, lemondtam az álmaimról; inkább éltem nem működő párkapcsolatban, rossz albérletben, rossz bármiben, mint hogy merészen vállaljam magam; más egyetemre mentem, mint ahova szerettem volna; ha jött valami szuper, színes, illatos lehetőség, visszautasítottam, azt gondolva, hogy nem érdemlem meg, vagy hogy nem tudok felnőni hozzá; mindig készségem, képességem és képesítésem alatti munkahelyeket választottam; letagadtam-lehazudtam a művészi vénám; nem értékeltem magam; és néha elég érdekes betegségeket produkáltam, aminek a csúcsa ez a bizonyos fekélyes vastagbélgyulladás; stb-stb-stb. Ez volt az én nagy tévelygésem.
És maga a halálenergia pedig onnan indult, hogy annak idején, amikor a Testvérem után fél éven belül Anyukám is meghalt, hibásnak éreztem magam, lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem tudtam őt (sem) megmenteni, és hogy én élhetek, ő pedig nem. Így volt az ő halálához kódolva az én halállal való eljegyeztetésem: helyette „akartam” halott lenni, ki „akartam” javítani, helyre „akartam” hozni a halálát. (Azért használok idézőjeleket, mert ez nem tudatos akarás volt.) Befagyasztottam magam, mumifikálódtam és lecsukott szemű alvóbabaként elfordultam az élettől. És ezt a szálat később Apukámmal is megpengettem, csak picit más felállásban. Már itt van az ideje annak, hogy elmenjen, de amíg nem ismertem fel, milyen programokat működtetek magamban, nem akartam őt elengedni, helyette is meg akartam halni, és inkább rágyúrtam a bélgyulladásra, hátha én mehetek helyette…
Most már felismertem, tudatosítottam és elfogadtam, hogy Anyu útja ez volt, és tiszteletben tartom, hogy ő ezt választotta, ez volt az ő eszköztára, és nekem a világon semmi dolgom és közösségem nincsen ezzel. „Csak” annyi a feladatom, hogy ezzel együtt szeressem őt – nem haragudva rá vagy magamara, nem önostorozva, nem úgy, hogy „oké,de...” stb. –, feltétel nélkül, elengedőn, megbocsátón.
Aztán ott van a véráldozat aspektusa. Véres székletet, vagy csak tisztán vért ürítettem széklet helyett, aminek a szimbolikája a következő: én vagyok az utolsó láncszeme a családomnak abban az értelemben, hogy ötünk közé én érkeztem utolsónak. Az én feladatom a sok traumát, mocskot, karmát lemosni, a családot megváltani. Véráldozattal. Ezzel ér véget a dráma. Lezárul és elvarródik mindaz a mérgező energia, ami évtizedek óta működött az életünkben. Kitisztul az út. A Testvérem és én már minőségi életet élhetünk, valós értékek, értékrend mentén, tudatosan, felelősségteljesen, felnőtten, igent mondva az Életre. És ezt az örökséget adhatjuk tovább.
Meditációban más-más aspektusból több alkalommal is átírtam a múltam: a lélek alkímiájával átalakítottam az árnyékaim, a tévelygéseim, a berögzült viselkedésmintáim, a családi minták mentén kialakult túlélőprogramjaim – fénnyé, életté, teremtő erővé. Felismertem, ha a valóságomat, a lelkem fonala mentén éltem volna, akkor egészen más életem lett volna. De nincs késő! Az újonnan felszabadult energiákkal élve megvalósíthatom azt, amiért jöttem.
A szüleim és az a Testvérem, aki meghalt, azt mutatták meg, hogy mit és hogyan NE tegyek az életben. Vállalták ezt az áldozatot, és elvitték a terheket, hogy nekem már ne kelljen ezzel élnem. Csak én ezt rossz helyre raktam, annyira magamba ittam, hogy azt hittem, ez az élet, és én is ezt kezdtem élni. De nem, ez pont nem az élet, ez a halál. Viszont én magamnak és a Jóistennek a boldogságot ígértem, a szeretetet ígértem, a szerelmet ígértem, a művészi vénám kibontását ígértem, a spirituális képességeim megnyitását ígértem, a mások ébresztését, emelését ígértem, az ÉLETET ígértem. Most végre errefelé vettem az irányt. De úgy vagyok kitalálva, hogy kellett hozzá ez az iszonyatos mélység, nem tudtam volna másképp felismerni ezeket a dolgokat, le kellett mennem a legaljára, egészen a halálig, ahhoz, hogy meglássam az életet, értékeljem az életet és felemelkedhessek az életbe.
Őszintén remélem, hogy azt a kálváriát, amit ezzel a betegséggel bejártam, örökre megjegyzem, és eszembe sem jut elfelejteni, mit ígértem magamnak meg a Jóistennek, mielőtt megszülettem.
Köszönöm Nektek, hogy ott voltatok bennem, körülöttem; hogy mindenben mellettem álltatok, adtátok a hitet, a szeretetet, a támogatásotokat! Köszönöm az erőt, amivel ezt az egészet végigcsináltam, és köszönöm mindazt a nehéz pillanatot, amiből a legnagyobb felismeréseket és kincseket áshattam ki! Köszönöm az Életemet, Istenem!
