Az irigységről szeretnék pár dolgot megosztani veletek. Nem gondoltam, hogy ezzel sok dolgom lenne, de van. Ráláttam, miként volt bennem rejtve: nem voltam irigy, de nagy erőt adott, ha rám voltak irigyek az emberek, ez is egy pozitív visszajelzés volt számomra, hogy értékes vagyok. Jobb érzés, mint mikor dicsérnek, mert az hazug. Azt gondolom, ha irigykednek, az ösztönből jön és nem hazug. És most mennyire nyilvánvaló, hogy én irigykedem! Hogy ezt mennyire nem láttam! Meg kell szabadulnom tőle, az irigység az önsajnálat melegágya. Lelkem teremtő ereje kell hajtóerőként, nem az irigységé. Mert bár ugye ez is rendesen hajtja előre az embert, de a probléma az, hogy nem a valós értékrend útján, hanem az ego túlélő-programján.
Vannak napok, amikor egyszerűen nem hagy békén egy bizsergő erő, az ajkamon, a torkomban, a szívemben, az agyamban... utána mindig összeáll valami bennem. De még annyira nem vagyok tudatos, hogy emlékezzek arra, mi is az pontosan, csak arra, hogy: „Tyű, ez megvan, na ezt most csináld a mindennapokban is anyukám!” érzés. Hát ez utóbbi azért nem megy könnyen. Agyban jobb vagyok, de igyekszem tudatossá tenni az érzéseim.