Közel már két éve időről időre, úgy félévenként felmerült bennem a gondolat, hogy a Barátomnak adok egy, a számomra nagyon értékes tárgyat, de észrevettem, csak akarom-hatalom játékként és taktikázásként, nem pedig a szívből jövő „ajándékként” gondoltam erre. Nem is valósult meg egyszer sem és mivel tudtam, hogy ez csak taktikázás a részemről, ezért nem is foglalkoztam a dologgal már egy ideje.
December közepén egy nap, ahogy hazaértem, erős lett az érzés: eljött az idő, hogy odaadjam neki a becses tárgyat. Másnap, a reggeli meditációban kértem Felsőbb Énemet, mutassa meg mikor és hogyan tegyem, mi a módja, de nem jött semmi. Kértem (az akarnokságomat félretéve, hagyatkozva), ha itt az idő, érezzem, mit és hogyan kell majd mondanom.
Így indultam neki a következő találkánknak. Az együtt töltött időnk közepette egyszer csak belenéztem a szemébe és azt éreztem, MOST!
Nagyon egyszerűen, nagyon röviden, két mondat kíséretében elcsukló hangon és könnyes szemmel odaadtam neki a dolgot, amit végül nem fogadott el, így itt maradt, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy megéreztem a tökéletes pillanatot!, s hogy nyitva volt a lelkem és hogy őszintén, tisztán, szándékmentesen, a legnagyobb ajándékot adtam oda, amit csak lehet, a bizalmam jeléül: a feltétel nélküli szeretetet. És azóta egyre nagyobb erőt, hitet érzek magamban!
Minden úgy történt, ahogy történnie kellett, de a kíváncsiságomat piszkálta, vajon mit ronthattam el, mit kellett volna másképp csinálnom, melyik árnyék-énem jött elő abban pillanatban, amiért a szóban forgó tárgy itt maradt – vajon mit kell még kioldanom? (Utólag megjegyzem, hogy a kíváncsiságomat kellett oldanom, de azt úgy tűnik, nagyon!) Ezért ma mélytudatszinten megnéztem a történteket.
Amit megkaptam pár pillanat alatt képekben, érzésekben, az elmondhatatlan és leírhatatlan! Annyi minden jött át tizedmásodpercnyi idő alatt, hogy szinte képtelenség felfogni, visszaadni, leírni. Azokban a pillanatokban, amikor jött a MOST-érzés, csak a Fényemet láttam, csak ragyogtam! Nem volt kétség, nem volt kérdés, csak a ragyogás, a szeretet, a teljes elfogadás, a körülölelő „minden” volt körülöttünk. Végre megéreztem Őt, hogy benne mi játszódott le! Ezt csak „tejóúristen” élményként tudnám leírni: egy pillanatra megnyílt a lelke, megdobbant a szíve és más értelmezést kapott minden: én, ő, az érzései, a világ... egy röpke pillanatra.
Olyan, mintha az elmúlt három évem abban a pillanatban, abban a gesztusban, abban az érzésben, abban a megfogalmazhatatlan állapotban teljesedett volna ki, született volna meg, került volna minden a helyére. Mintha ezért a pillanatért dolgoztam volna önmagammal és mintha – más hasonlattal nem tudok élni – az ott egy fejlődési folyamatnak a beteljesedése lett volna, az érettségi vizsga, vagy egy lépcsőfok, és onnantól már emelt szinten megyek tovább... Máshogyan.
Azóta folyamatos oldást, tisztítást érzek, finomodok, más rezgésszinten vagyok. Nem félek, van erőm, van egy nagyon erős belső hitem, belső bizonyosságom, és mindez úgy, hogy nem tudom miben, mert nincs iránya, csak van.
Köszönöm, hogy leírhattam, könnyek, sírás nélkül elmondani még nem tudom és szerettem volna megosztani Veled, mert Nélküled, a belém vetett hited és az én elszántságom nélkül nem sikerült volna eljutnom idáig!
Ha ez az állapotom, be- vagy kiteljesedésem tanulságul szolgálhat bárkinek, kérlek, tedd közkinccsé, mert idáig eljutni, ezt az állapotot fizikai szinten megélni és élni, tényleg kiteljesedés! Köszönöm!
December közepén egy nap, ahogy hazaértem, erős lett az érzés: eljött az idő, hogy odaadjam neki a becses tárgyat. Másnap, a reggeli meditációban kértem Felsőbb Énemet, mutassa meg mikor és hogyan tegyem, mi a módja, de nem jött semmi. Kértem (az akarnokságomat félretéve, hagyatkozva), ha itt az idő, érezzem, mit és hogyan kell majd mondanom.
Így indultam neki a következő találkánknak. Az együtt töltött időnk közepette egyszer csak belenéztem a szemébe és azt éreztem, MOST!
Nagyon egyszerűen, nagyon röviden, két mondat kíséretében elcsukló hangon és könnyes szemmel odaadtam neki a dolgot, amit végül nem fogadott el, így itt maradt, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy megéreztem a tökéletes pillanatot!, s hogy nyitva volt a lelkem és hogy őszintén, tisztán, szándékmentesen, a legnagyobb ajándékot adtam oda, amit csak lehet, a bizalmam jeléül: a feltétel nélküli szeretetet. És azóta egyre nagyobb erőt, hitet érzek magamban!
Minden úgy történt, ahogy történnie kellett, de a kíváncsiságomat piszkálta, vajon mit ronthattam el, mit kellett volna másképp csinálnom, melyik árnyék-énem jött elő abban pillanatban, amiért a szóban forgó tárgy itt maradt – vajon mit kell még kioldanom? (Utólag megjegyzem, hogy a kíváncsiságomat kellett oldanom, de azt úgy tűnik, nagyon!) Ezért ma mélytudatszinten megnéztem a történteket.
Amit megkaptam pár pillanat alatt képekben, érzésekben, az elmondhatatlan és leírhatatlan! Annyi minden jött át tizedmásodpercnyi idő alatt, hogy szinte képtelenség felfogni, visszaadni, leírni. Azokban a pillanatokban, amikor jött a MOST-érzés, csak a Fényemet láttam, csak ragyogtam! Nem volt kétség, nem volt kérdés, csak a ragyogás, a szeretet, a teljes elfogadás, a körülölelő „minden” volt körülöttünk. Végre megéreztem Őt, hogy benne mi játszódott le! Ezt csak „tejóúristen” élményként tudnám leírni: egy pillanatra megnyílt a lelke, megdobbant a szíve és más értelmezést kapott minden: én, ő, az érzései, a világ... egy röpke pillanatra.
Olyan, mintha az elmúlt három évem abban a pillanatban, abban a gesztusban, abban az érzésben, abban a megfogalmazhatatlan állapotban teljesedett volna ki, született volna meg, került volna minden a helyére. Mintha ezért a pillanatért dolgoztam volna önmagammal és mintha – más hasonlattal nem tudok élni – az ott egy fejlődési folyamatnak a beteljesedése lett volna, az érettségi vizsga, vagy egy lépcsőfok, és onnantól már emelt szinten megyek tovább... Máshogyan.
Azóta folyamatos oldást, tisztítást érzek, finomodok, más rezgésszinten vagyok. Nem félek, van erőm, van egy nagyon erős belső hitem, belső bizonyosságom, és mindez úgy, hogy nem tudom miben, mert nincs iránya, csak van.
Köszönöm, hogy leírhattam, könnyek, sírás nélkül elmondani még nem tudom és szerettem volna megosztani Veled, mert Nélküled, a belém vetett hited és az én elszántságom nélkül nem sikerült volna eljutnom idáig!
Ha ez az állapotom, be- vagy kiteljesedésem tanulságul szolgálhat bárkinek, kérlek, tedd közkinccsé, mert idáig eljutni, ezt az állapotot fizikai szinten megélni és élni, tényleg kiteljesedés! Köszönöm!