Miért sír a kisbabánk?

Első gyermekünk születése után a föld felett lebegve mentünk haza a kórházból. Gyönyörű, egészséges, békés, nyugodt baba volt, aki szinte csak evett és aludt. „Micsoda áldás! – gondoltam. Biztos Isten ajándéka ez a sok év önismereti munkáért, amely nélkül a kislányunk meg sem születhetett volna.” Ebben az euforikus állapotban telt a családdá kovácsolódásunk első három hete, majd a párom visszament dolgozni. Ezzel véget is ért az álom-időszak. A napközben továbbra is kiegyensúlyozott kislányunk olyan keservesen sírni kezdett, amikor a párom este hazaért, hogy alig lehetett megnyugtatni. Így ment ez néhány napig, és mi értetlenül álltunk a helyzet előtt. Tudtuk, hogy a baba viselkedése, közérzete minket tükröz, ezért sírásának valódi okát magunkban „kell” megnéznünk. Ekkor már párommal évek óta ismertük és használtuk a Teremtő Önismeret módszert, amely ezúttal is nagy segítségünkre volt. A módszer óriási előnye, hogy – tőlünk függően, ahogy egyre inkább bizonyossá válik bennünk teremtői mivoltunk – eljuthatunk az önálló alkalmazásáig. Saját magunk deríthetjük fel az efféle érthetetlennek tűnő, rossz érzést keltő élethelyzetek valódi okát. A technikát alkalmazva bármikor, bárhol szembesülhetünk a minket blokkoló játszmák, szerepek, tulajdonságminták sokaságával, amelyek felelősek többek között a minket ért fájdalmakért, kegyetlen élethelyzetekért. Kioldásukkal megszűnik bennünk a régi játszma, szerep kényszeressége, és véget ér a kellemetlen élethelyzet további működése, így új minőségben élhetjük az életünket.

Elhatároztuk, hogy a Teremtő Önismeret módszerét alkalmazva megnézzük kislányunk sírásának eredendő okát. Felemeltük a rezgésszintünket, és szinte azonnal megnyílt az a pillanat, amikor a párom hazaért, és megkérdezte, milyen napunk volt. Most, lelkünk magjában megláttuk, hogy e kedvesnek hitt érdeklődés mögött valójában a párom aggódása, bizalmatlansága, számonkérő viselkedése áll. Megnyílt az is, hogy honnan erednek mindezek. Harmadik gyerekként a páromat már nem akarta világra hozni az édesanyja, és ezért mindent meg is tett. Édesapja azonban meggyőzte a feleségét, hogy tartsák meg, így születhetett meg a párom. Ez a magzatkori élmény azt a lenyomatot hagyta a tudatalattijában, hogy az anya ártani akar a gyermekének. Az anyává válásom óta pedig rám is kivetítette mindezt, persze tudattalanul. Ezért történt az, hogy amíg otthon volt és folyamatosan kontrollálta az életünket, nem volt semmi gond, de amint egyedül rám volt bízva a kislányunk, feljött benne a félelem, hogy tönkre tehetem a kicsit. Most mélytudat szinten a párom szembesült azzal is, hogy az édesanyja a megromlott házassága miatt nem akarta már vállalni őt, tehát nem a személyét utasította el. Átérezte azt is, hogy amikor megszületett, mennyire örült neki és szerette őt az édesanyja. Így jutott el a megbocsátásig.

Bennem a párom bizalmatlansága a tehetetlenség, a düh, a kishitűség, a „nem vagyok neki elég jó” érzését nyitotta meg. Ezzel pedig felszínre jött a mélyre eltemetett elhagyástól való félelmem. Négyévesen a szüleim válásakor elhagyott az édesapám, amit akkor úgy fordítottam le, hogy nem vagyok számára jó és szerethető. Most magas rezgésszinten szembesültem ezekkel az érzésekkel, újraéltem a szüleim válásakor átélt fájdalmakat, sérelmeket. Átéreztem, hogy édesapám mennyire szerette édesanyámat, de ez viszonzatlan maradt, és ettől annyira szenvedett, hogy nem látott más kiutat, mint hogy elmenekült. Éreztem, hogy mennyire szeretett engem is – tehát elég jó voltam neki –, és mennyire szenvedett attól, hogy csak ritkán láthat. Végre megértettem édesapámat, és meg tudtam bocsátani neki amiért akkor úgy döntött, hogy inkább kilép az életünkből. Óriási felismerés volt számomra az, hogy ezzel a kilépéssel csak eltávolodott tőlem, nem pedig elhagyott engem.

Mindketten lelkünkben békével néztünk a párom másnapi hazaérkezése elé, kíváncsian várva, hogy az oldásunk milyen hatással lesz kislányunk viselkedésére. Örömmel tapasztaltuk, hogy a legnagyobb békében és nyugalomban zajlott innentől kezdve minden hazajövetele: többé nem sírt a kisbabánk, hiszen nem érzékelte a tudattalanunk belső küzdelmeit, ezért nem volt mit tükröznie.