Nyár elején stroke következtében sajnos meghalt a bátyám. A temetés előtt két nappal tudtuk meg, hogy Húgomnak 11 cm-es tumor van a jobb petefészkén, amely fél éven belül növekedett ekkorára. Rengeteg vizsgálatot követően kitűzték a műtét időpontját. Teljesen kétségbeestem. Mi történik a családunkkal?
Néhány hónapja Felsőbb Énem egy saját, speciális meditációt tanított, ami az egyedi kódom. A Teremtő Önismeret egyetemes tudásából fakadón nyílnak az energiamezők, magas rezgésszinten tudatosulva. Most is leültem meditálni. Kértem Felsőbb Énem, segítsen, nem akartam semmit, csak ülni az energiában, nem gondolkodni semmin, nem pánikolni, csupán semmivé válni. Nem tudom, meddig voltam ebben az állapotban, amikor megszólalt a hang a fejemben: „Emeld a fénybe!”
Ezzel egyidőben megjelent egy fényes energiamező, a Húgom energiája.
„Emeld a fénybe!” – megint mondta a hang. „Csak tedd a dolgodat, ne feledd, mit ígértél magadnak! Ne legyen benned elvárás, mert ha elvárás van benned, csak egód önzését hizlalod! Amikor a fénybe emelsz valakit, olyan tiszta legyen a Te lelked, mint a kristálytiszta patak vizében megcsillanó nap sugara. Csak tedd a dolgodat, ne feledd, mit ígértél magadnak. Nem számít, ki mit gondol erről, Te csak tedd a dolgodat.”
Ekkor valami olyan kimondhatatlan hálaérzés fogott el, amihez foghatót még soha nem éreztem. Tudtam, hogy a Teremtő valamilyen módon segíteni fog. Elárasztott az Ősbizalom érzése. Hittem és tudtam, hogy valami csodálatos dolog fog történni. Úgy éreztem, „kutya kötelességem” ezt a meditációt minden nap elvégezni.
A műtét napját pont a Teremtő Önismeret kétnapos programja előtti napra tűzték ki, amire már leadtam a jelentkezésemet. Ugyanakkor Testvéremnek is már régen megígértem, hogy a műtétje után bemegyek hozzá, segítek lábra állni, letusolni, és egyáltalán ott lenni mellette, hogy lelkileg támogassam. Kénytelen voltam lemondani a beavatás programját.
Enikővel telefonon arról beszéltünk, próbáljam valahogy megoldani a beavatásra való eljutást, mert nagyon fontos Számomra. Bennem elkezdett tombolni a kettősség érzése. Át kellett élnem a Húgomnak tett ígéretem, a vele való jelenlétem fontosságát és a magam életének, fejlődésének fontosságát, a tisztelet érzését jósorsom iránt, a hála érzését a beavatás lehetőségéért és a tiszta szeretetet Húgom iránt. Szerettem volna ott lenni az elvonuláson, de tudtam, hogy most nem hagyhatom cserben a Húgomat. Átégtem, átéreztem a jelen pillanat adta felelősséget, majd a „Legyen meg a Teremtő akarata!” érzéssel adtam fel a magamban lévő kettősséget.
És most következik a csoda. ISTEN ÁLDÁSA. Éppen hogy befejeztük a beszélgetést Enikővel, amikor hívott a Húgom: „Képzeld nővérkém, most hívott az orvos. Korábbra hozták a műtétemet, mert valaki visszamondta a saját időpontját és az ő helyére betettek engem. Azt is mondta az orvos, hogy robottal fognak műteni, mert a tumor több centivel kisebb lett és ezt a nyolc centiméterest ki tudják venni a robot technikával. Ja, és nem lesz szükség kemoterápiára!”
Csak folytak a könnyeim… Nem tudtam megszólalni. Édes Istenem, hálásan köszönöm Neked, hogy segítettél! A műtéten már túl van, jól van, nincsenek fájdalmai, nem gyengült le a szervezete és lassan kezdi felfogni azt a Csodát, ami történt vele.
Így én is jó lélekkel tudtam ott lenni az elvonuláson és sokkal nagyobb hálával és megbecsüléssel fogadtam a beavatás energiáját.
Enikő! Nem találok elég jó szót, mely megfelelően kifejezhetné a hálámat. Szeretlek. Köszönöm.