Engedd meg, hogy megosszam veled az éjszakám történéseit, az életem mozaikképekben való összekapcsolódásait.
Régebben nyílt meg a szülők meditációban, hogy édesapámtól az erőt, édesanyámtól a szabadság fénytulajdonságát kaptam, mint saját valóságukat. Sosem értettem, miért. Sőt kételkedtem is, hogy biztos megfelelő tudtaszinten voltam-e ezeknél a felismeréseknél.
Anyukám mindig mások ítéletétől félve, bezártan élt, ajtót, ablakot becsukva a lakhatási lehetőségek miatt, egy a számára nem szabad helyzetben, kényszerpályán, mozgásában egyre inkább korlátozva.
Apukám mindent megcsinált, amit mondtak neki, mások szolgálatában állt, bátorság ritkán vett rajta erőt, a komfortzóna biztos melegében ült. Hol van itt az erő, a szabadság?
Én mindezekből akartam kitörni.
Többször éreztem magam erőtől duzzadónak, szabadnak, egyedül mindenre képesnek, de mindig visszarántott az általuk mutatott példa, a séma, amit valóságnak hittem.
„Maradj nyugton, ami biztos az a jó, kerüld a kockázatot, kis hal vagy te, légy alázatos, fogadj szót, mert ezekből baj nem lehet!” Ez igaz, ha azt gondoljuk, hogy az állóvíz a jó. És lassan ezt az állóvizet, a biztonságos „megfelelek mindenkinek és akkor szeretnek az emberek” játszmát felcicomázva magunknak vonzóvá tesszük, majd elhitetjük magunkkal, hogy ez az élet. És ha elég nagynak érezzük a karámot, a korlátokat, a saját határaink közötti teret, akkor pompássá és élvezhetővé is válhat. De itt nem történik semmi, nincs fejlődés. És, ha azok közé tartozunk, akiknek ennél többről „kell”, hogy szóljon az élet, akkor a magunk által festett pompázatosnak tűnő kép törvényszerűen leomlik. Nekem le is omlott. A kép fekete lett, nehéz, lehúzó, szerencsétlen, nyomorult, igazságtalan, magányos.
És itt jött annak a felismerése, hogy pont azért választottam őket szüleimnek, mert nekik volt erejük megmutatni nekem, milyen élet az, amikor nem élnek a maguknak tett ígéretükkel. Milyen élet az, amikor félelem élteti az embert, amikor csak túlélnek és nem a fénytulajdonságuk tudatában, az önmegvalósítás szabad áramlásában, a teremtő erejükkel teremtenek. Felismertem, hogy a szülőktől hozott fénytulajdonságaim az igaz valóságom és mekkora nagy ajándékai az életemnek! Ráláttam a szabad döntésemre, annak lehetőségére, látva az ő életüket, hogy én még kezembe vehetem az életem az önismeret által és megvalósíthatom azt, ami nekik nem sikerült!
Hát nem a szabadságra vágytam?! Nem annak bizonyságára, hogy „egyedül is képes vagyok mindenre, mert van erőm?!” Megkaptam!
Az egom az egyedüllétet fájdalommal élte idáig meg. Háborgott, állandóan kereste a miértekre a válaszokat. De hiszen, az egyedüllét nem magányosság, hanem a szabadság lehetősége, hogy önmagam megismerhessem, s ez által saját magam lehessek! Így tud ébredni bennem a belső erőm, hitem, amivel egyedül tudok alkotni, bölcs döntéseket hozni, s ehhez nincs szükség mások véleményére vagy egyetértésére.
Tudom, hogy ez csak az út eleje, mert ezeket az ajándékokat fel kell fedeznem, tudatossá, azaz magamévá kell tennem annyira, hogy már mások jelenlétében is felvállaljam. Másokkal együtt, mások társaságában is működtessem a szabad szárnyalásom és éljek a szabad döntésemmel, éltessem magamban a saját erőm, ami teremt.
Az éjszaka másik ajándéka elég egyértelmű volt. Álmomban azt mondtam: „Kérlek, segíts!” Majd jött az egyértelmű válasz: „Már többször segítettem, de mivel alacsony tudaton tartod a fókuszod, hiába. Emeld a rezgésed, hogy a magas szellemi síkon kapott segítséggel élhess.”
Köszönöm a tegnapi meditációt, ami alatt olyan biztonságot és szeretetet éreztem, mint nagyon régen, az emlékeimen túli időkben. Azt éltem meg, hogy a szeretetemben a saját figyelmem középpontjában vagyok, fontos vagyok és szabad, én vagyok a magam életében a főszereplő…