A tegnapi blokkoldás után meg sem tudtam szólalni, egyszerűen nem találtam szavakat, nem voltak szavak.
Először éltem meg, hogy a bal agyféltekém teljes mértékben alárendelte magát a Felsőbb Énemnek.
Megéltem, ahogy megérti, hogy ő is teremtve lett, én teremtettem. Megértette, hogy szolgálatát felerősítve, kissé egyoldalúvá téve segítette túlélésemet itt a kettősség világában. Ennél a felismerésnél a bal szememből ömlöttek a fájdalom könnyei.
Azután, amikor éreztem, hogy a két agyfélteke szinte eggyé válik – egy hatalmas ég felé törő kúp, mondhatnám, süveg alatt –, olyan örömöt éltem át, ami a hétköznapi örömérzéssel nem összevethető. Vagyis a bal agyféltekém élte át. Ekkor kezdett el jobb szememből folyni a könny. Ezek már a végtelen hála és az öröm könnyei voltak.
Az oldás végén nem nagyon akaródzott visszajönni; a fejemben tisztaság, teljesség és könnyedség volt. Szerettem volna megtartani ezt az állapotot. Nem akarok úgy gondolkodni, ahogy eddig. Elfáradtam. Az érzésekre, amelyeket átéltem, nem találtam a méltó szavakat: minden egyes szó, amit ki tudtam volna mondani, valahogy hamisan csengett. A régi gondolkodásom már nem érvényes, az újat még meg kell tanulnom. Szerencsére a többiek csodálatosan megfogalmaztak sokat abból, amit magam is átéltem.
Érzékeltem a gyógyulás valóságát is az oldásban. Vagyis valami olyasmit, hogy ott, ahol az oldás alatt voltam, ott nem vagyok beteg.
Az a valóságom!
Nagyon hálásan köszönöm Neked! Végtelenül hálás vagyok sorsomnak, hogy elvezetett Hozzád!