Olyan örömteli, jó érzés áramlik bennem, meg szeretném osztani a világgal. Kezdem érezni a szabadságot!
Egyre inkább nyitok és nyílok a külvilág felé, lépek elő a „függöny mögül”, ami mögé a félelmeim miatt bújtam. Eddig azt hittem, hogy csak így védhetem meg magam, így vagyok biztonságban, mert ha nem látnak, akkor nem bántanak.
Különféle – végtelen kegyelemmel teli – élethelyzetekkel kaptam a jelzéseket, hogy eljött az ideje annak, hogy „előjöjjek” és megmutassam magam, azt, Aki vagyok.
Fokozatosan történt mindez. Kezdődött a munkahelyemen, és nagy ritkán 1-1 poszt megosztásával a Facebookon, amiket félve ugyan, de vállaltam. Az első nagy löketet a nyilvánosság felé egy kisfilm adta, amit munkakörömben készítettek velem és feltették a cég honlapjára. A következő lépés az volt, amikor spirituális témában fel kellett hívnom pár ismerősömet és nyíltan felvállalni a hitvallásomat.
Az volt a legcsodálatosabb, hogy semmi nem igazolódott be, amitől korábban féltem: nem fordultak el tőlem, nem ítéltek el, nem fordítottak hátat, nem sértettek meg. Kivétel nélkül Mindenki pozitív visszajelzést adott, olyanok is őszintén örültek az újonnan felvállalt minőségemnek, Akikről korábban nem is gondoltam volna, hogy ennyire nyitottak és elfogadóak! Ennek a megélése hihetetlenül szépséges csoda volt számomra!
Azóta egyre természetesebben, magától értetődően, bátran, örömmel vállalom fel azt a minőségemet, amit eddig csak 1-2 emberrel osztottam meg.
Az „i-re a pontot” – legalábbis eddig – egy mai telefonbeszélgetés tette fel. Felhívott az Apu egy afféle „semmilyen”, általános kérdéssel. (Meg szeretném jegyezni, hogy ritkán szoktunk telefonon beszélni, és évente mindössze 2-3 alkalommal találkozunk személyesen.) Ha volt ember, Aki előtt titkoltam a spirituális énemet, az leginkább Ő volt, mert ismerve a nézeteit, a szemléletmódját és a folyamatos ítélkezéseit, meg voltam győződve arról, hogy soha nem fogadná el ezt a minőségemet. Minimum letagadna, kitagadna, vagy bolondnak titulálna. Szóval, beszélgettünk erről-arról, és megkérdezte, hogy a vállalkozásom megszűnése óta tulajdonképpen mit csinálok. És ekkor – magam is csodálkoztam magamon – a legnagyobb természetességgel, lazasággal, örömmel és szeretettel elkezdtem mesélni arról a munkáról, amit spirituálisan végzek. Elmeséltem, hogy számomra mit jelent a spiritualitás, mennyi mindent kaptam általa, mennyi mindent köszönhetek azoknak a segítőknek, akik idáig eljuttattak.
Példaként azt hoztam fel, hogy úgy érzem, nem bírtam volna az elmúlt éveket végigcsinálni az Anyuval, ha nem nyitom meg magamban az igazi, egyetemes, megbocsátó, elfogadó, elengedő szeretetet. Elmondtam Neki, hogy a legnehezebb időkben folyamatosan ezzel a hittel, mint hitvallással hogyan tartottam magamban a lelket.
Megtörtént a csoda! Éreztem, ahogy mindezt átérezte, megértette, elfogadta és finoman beemelte. ELFOGADTA!!! Egyetértőn, együttérzőn, szeretettel és tisztelettel „jóváhagyta”. Azt mondta: „Jól van, örülök neki, csináljad!”
Ez maga volt a csoda! Boldog vagyok, szárnyalok!
G.
