Sokféle eszközt kipróbáltam már, ami segítségül hívható, ha egyszer az ember önismeretre adja a fejét.
Úgy 10 éve lassan, hogy hobbi szinten vájkálok magamban, ismerkedem saját valómmal. Hát ez hol szép, hol keserves élményekkel gazdagított.
Nem hiszek egy eszköz vagy módszer mindenhatóságában, mert mindig másképp, mástól jött számomra a kulcs, hogy eggyel tovább lépjek. Mindtől kaptam egy lökést az általam áhított stabil értékrend felé.
Amit Enikőtől kaptam azok számomra inkább, olyan elképesztő erővel megfogalmazott mondatok, amik elkísértek számos helyre. Azokat a lehozott üzeneteket, kijelentéseket szerettem és szeretem leginkább, amik szinte eltöltöttek és szétfeszítettek, úgy mintha helyet akarnának csinálni valaminek, ami megfogalmazhatatlan és megkérdőjelezhetetlenül pozitív.
Én az intellektusom, a fejem által tapasztalom leginkább a világot, a cél, ami Enikőhöz is elvezetett az volt, hogy a szívemmel is merjek élni, ne csak a fejemmel. Semmit nem vesztettem az agyamból és az egómból, csak a barátaim lettek és társaim, nem pedig a végrehajtóim.
Van egy kedvenc mondatom, egy marathoni meditációkor kaptam: „Miért félsz saját magad mestere lenni?”
Azt hiszem, az elmúlt évek legnagyszerűbbje volt ez… ízlelgettem egy darabig, értelmezgettem, aztán csak talált magának helyet. Egyenest a szívemben. Ezzel persze el is bocsátottak utamra… Elvittem ezt a mondatot perui utazásaimra, írországi barangolásokra, a Meteórákhoz, Csíksomlyóra, meg még számos helyre a világban. Amikor valahol, valamelyik sziklán, vagy a tömegben, vagy valahol a hegyekben elöntött a magány vagy a félelem, kishitűség vagy valamelyik a számos kedvenc haver közül… ez a kérdés mindig feltüremkedett: Miért félsz Mesterré válni? Válasz/ Kérdés: tényleg mi a bánatért félek én egyáltalán bármivé is válni vagy csak úgy lenni? Vagy miért is félek egyáltalán…? Aztán visszagondoltam erősen, hogy mi volt a valóság, mielőtt megint jöttek a „haverok”. Béke volt, meg öröm.
Jó dolog volt Peruban a Machu Picchun mesterként álldogálni a hegytetőn, és most már nem kell olyan messzire menni, itt a kertben is a magam ura vagyok, a magam mestere.
Kösz, Enci
