Egy bizonyos élethelyzet kapcsán felmerült, hogy nem ártana mélytudat szinten szembesülnöm azon árnyék-én tulajdonságokkal, alantasságokkal, amelyeket Édesanyám túlélőprogramjának repertoárjából vettem magamra, amikor elhunyt.
Meditációban, emelkedett rezgésszinten magam elé vettem saját magamat, és Édesanyám fényminőségének útmutatásával megnéztem, milyen árnyéktulajdonságok, ok-okozat összefüggések felismerésének jött el az ideje adott készségem szintjén.
Képben egy nyeklő-nyakló, vékony kis marionettbábu-énem jelent meg előttem. Amikor megnéztem, fentről milyen erő irányítja ezt a bábut, egy nagyon sötét, sűrű, ellenálló közeget éreztem, ami végső formájára lecsupaszítva a hatalom energiája volt, azaz az ego hatalma, amit magamban, magam ellen működtettem. Fényemmel szembe állítva, ez a hatalomenergia ugyan gyengébbnek bizonyult, mégis óriási erővel próbálkozott, hátha el tudja tiporni, fel tudja zabálni a fényem. Amikor ez nem sikerült neki, nagyon erős dühvel és indulattal terített mindig le. Lementem a félelmet megváltó energiába, a magentába, és a dühöt, indulatot kitomboltam, hagytam, hogy a lélekalkímiája kiégesse és átalakítsa arra, aki valójában vagyok.
A magentában fel kellett ismernem, hogy mindaz, amivel a hétköznapokban küzdök, és amit itt a meditációban, a magenta energiában oldok, Édesanyám ego túlélőprogramja. Valójában gyerekkoromban vettem át Tőle, amikor meghalt, mivel nem tudtam feldolgozni az elvesztését. Így igyekeztem tovább éltetni magamban azt, aki Ő volt, pontosabban azt, akinek hitte, akivel azonosította magát, azt a szerepet, amit játszott, és amit Ő életnek nevezett: az önpusztítást. És ez óriási kulcs ahhoz a nagyon súlyos egészségügyi problémához is, amit az elmúlt évben az élet-halál határáig toltam…
Anya úgy volt összerakva, hogy minden arannyá válhatott volna a keze alatt, amihez nyúlt, gyönyörű női energiáikkal érkezett ebbe a világba, de nem éltette ezeket, nem vállalta fel magát, a tehetségét, a hivatását, nem értékelte, nem becsülte, nem szerette magát, fogalma sem volt arról, hogy szerethető, és kereste a nagyobb erőt, aminek a védelmében elbújhatott (ezt testesítette meg Édesapám), és aminek a „segítségével” elnyomhatta magában az Isteni lényt. Apu viszont úgy volt kitalálva, hogy Anyuból éppen azt igyekezett kipréselni, ami elől menekült: a Fényét. Anyu csak azért is ellenállt, próbálta megúszni a dolgot, és az egoja hatalomittasságával küzdött az ellen, hogy a fényét élje, s pusztította magát, ahol csak érte.
Miután mindezt felismertem, az egom hatalomittas, pusztító energiáinak maradékát is a magentába engedtem. A lélekalkímiája a magentában mindent fénnyé alakított, és ezzel a fénnyel összeolvadva egy új minőségben álltam Édesanyám elé. Én bocsánatát kértem, amiért az önpusztító programot magamévá tettem, és az élet helyett ezt működtettem. Ő bocsánatot kért azért, amiért ezt a programot mutatta nekem és hagyta rám. Egymást feloldozva, egymásnak mindent megköszönve, a szeretet minőségével eggyé válva álltunk egymással szemben. Az Ő lelke ezzel végre nyugalmat lelhet, és egy új minőségben élhet a fényben, én pedig így tudok a saját utamon, az ígéretem útján elindulni, hogy önmagam megvalósíthassam.
A meditáció végén még bevetült szeretett Nagynéném energiája is, aki több évtizede nagyon súlyos mentális betegséggel épp, hogy „éli” mindennapjait. Fel kellett ismernem, hogyan mutatja nekem, mi az a szint, ami alá nem vihetem az életem, mert az alatt az őrület és a pusztulás van, amiből már nem lehet visszatérni egy normális életet élni. Ennek felismerése után olyan minőségű szeretetet éreztem, amire nem emlékszem, hogy bármikor is életemben éreztem volna… Elmondhatatlanul megindított, és arcul is suhintott, hogy vegyem komolyan az élet értékét.
A meditáció óta teljesen más minőségeket érzek magamban. Nem igazán vannak rá szavaim… ha azt mondom, szabadság, akkor semmit nem mondok. Azt érzem, teljesen új szelek fújnak, tiszta az út, minden elér hozzám és mindenhez elérek, nincs akadálya semminek, mindent másképp látok, másképp érzek…
Enikő, köszönöm Neked a Teremtő Önismeretet!
