Rokonaim elengedése

Testvéremmel leültünk meditálni Édesapánk kapcsán, nehogy túlhúzzuk az elengedését, hiszen ő már „hazafelé”, a fénybe igyekszik, és nem lenne jó, ha amiatt nem tudna elmenni, mert mi nem vagyunk készen azoknak a szálaknak az elvarrásával, amik őt még idekötik.

Felemeltük a rezgésszintünket és mélytudatban magunk elé vettük a szűk családunkat: az élő és az eltávozott családtagokkal együtt kört alkotva megfogtuk egymást kezét, majd Apát a kör közepére léptettük. Testvérem kérte, nézzem meg, mit érzek Édesapámmal kapcsolatban, esetleg milyen elakadásom van vele. Válaszként az az érzés érkezett, hogy nagyon nagy a szeretet bennem Apu felé, de valahogy mégsem tudom teljességében kimutatni ezt, mert félek tőle: a keménységétől, a durvaságától. Testvérem kérte, nézzem meg, mi ennek a durvaságnak a valósága, miért kellett Apukámnak ilyen durvának lennie. Korábban, egy másik meditációm alkalmával már megkaptam, miért jöttem erre a földre, méghozzá ezekkel a szavakkal: „szerelemre születtem”, ami számomra azt jelenti, hogy azért születtem, hogy szeressek, méghozzá az egyetemes szeretet minőségén, feltétel nélkül, elfogadón, elengedőn, megbocsátón. Mind ezért jöttünk, nem is maga az információ volt annyira különleges, hanem az a nagyon tiszta, mindent áthasító érzés, amiben-ahogyan megkaptam. Tehát most is ez az érzés vetült a lelkembe: azért születtem, hogy feltétel nélkül adjam a szeretetem. Édesapám borzasztó durvasága pontosan ebben segít engem: ha nem lett volna ilyen kemény, kegyetlen, durva, akkor könnyű lett volna őt szeretni. Na de ezzel a durvasággal együtt szeretni őt: az külön műfaj!

Mielőtt ebben jobban elmerültem volna, testvérem jelezte, hogy neki az Édesapánkkal való együttérzés esik nehezére. Képben ekkor azt kaptam, hogy Édesapám egy filmtekercset nyújt át neki, amin végignézheti az ő (mármint Édesapám) egész életét a születésétől kezdve. Éreztem, ezt a filmet nekem is néznem kell, mert találni fogok benne kulcsokat a magam kérdéseinek megoldásához is. Alapvetően bennem nagyon nyitva van az együttérzés Apu felé, viszont amikor nem fókuszálok, átesem a ló túloldalára és nem empatikus vagyok vele, hanem sajnálom őt. Sajnos az utóbbi időkben „bealudtam”, és ahelyett, hogy emelkedett rezgésszinten helyre tettem volna a dolgokat, inkább lezártam magam Apu felé, hogy a sajnálatból fakadó fájdalmat tompítsam magamban.

A filmtekercs végignézése ismét megnyitotta bennem az együttérzést Apukám felé, ami sok mindent segített megértenem vele kapcsolatban. Neki nagyon durva, fájdalmas élethelyzeteket kellett átélnie gyermekként, ezért lezárta a fényét, alkalmazkodott a környezete durvaságához és magáévá tette azokat a durva eszközöket, amikkel ebben a közegben túlélhetett. Huszonévesen találkozott Édesanyámmal, akit nagyon szeretett, de túl fiatalon lett édesapa, amit ő akkor még nem akart. Szerette volna élvezni a fiatalság szabadságát, amit nem tehetett meg, viszont ha már úgy alakult, hogy Édesanyám teherbe esett, Édesapám mindent megtett, hogy helytálljon az új szerepkörében – adott készségi szintjének megfelelően. Ő tényleg mindent igyekezett megadni, amiről úgy gondolta, nekünk jó, és nem akarta, hogy azokat a fájdalmakat kelljen elszenvednünk nekünk is, mint annak idején neki. De mivel nem érzésből élte az életet, hanem agyból és akarásból rakta össze minden építőkövét, az egész elferdült, szétesett, az ellenkezőjére fordult. A balesete, amiben maradandó mozgásszervi és mentális sérüléseket szerzett, derékba törte az életét. Ezután elvesztette az elsőszülött gyermekét és a feleségét. Gyakorlatilag lenullázódott az élete. Kapott egy második esélyt, hogy az érzelem mentén éljen, és valamennyit puhult is a tragédiák által, de még mindig véresszájú, nyughatatlan, marcangoló oroszlánegóval ragaszkodott a begyakorlott sémákhoz. És itt találtam egy nagyon fontos kulcsot: most először éreztem, értettem meg igazán, hogy ennek az iszonyatos oroszlánegónak a karmáit kell most Apukámnak törlesztenie, ezért kell idősek otthonában, a korábban pengeéles elméjét morzsánként elvesztve élnie. Ez az ő életútja, az ő eszköztára, az ő választása, és ez is egy teljes értékű életút, amivel – ahogy testvérem megfogalmazta – azt mutatta meg, hogy milyen eszközökkel lehet az utunkat járni önismeret nélkül. És a valódi szeretet az, hogy emiatt hálával tudok Édesapámra tekinteni, és végre feltétel nélkül el tudom fogadni és tiszteletben tudom tartani az ő útját, az ő életét.

Visszatérve Apu durvaságához: a meditációban ezzel kapcsolatban úgy éreztem, hogy mára már eljutottam oda, hogy őt a durvasága minden szálával együtt szeretem, de valami még hiányzott. Éreztem, meg kell néznem, hol van analógia a mostani életemben a szeretet kimutatásának nehézségét illetően, és azt kellett felismernem, hogy ma is nehezemre esik az olyan árnyéktulajdonságokkal bíró embereket elfogadni és szeretni, amely árnyéktulajdonságokkal nem tudok azonosulni, amiktől félek, amiket valamiért nem tudok (nem akarok) feldolgozni, elfogadni. Viszont, ha én azért születtem, hogy mindenkit az egyetemes, elfogadó, megbocsátó, elengedő szeretet minőségén szeressek, akkor itt valami nagyon nincs szinkronban... Kértem Felsőbb Énemet, léptesse ki belőlem azt az árnyék-énemet, amelyik nem tudja áramoltatni a szeretetet, hadd lássam, ki ő. Kettő árnyék-én lépett ki, mintegy kézen fogva: a gőgös, aki önkényesen válogat, hogy ki tetszik neki és ki nem, és miért tetszik neki és miért nem, és hatalmaskodva el akarja dönteni, hogy ki érdemli meg a szeretetet. A másik a kishitű, aki fél, hogy sebezhetővé válik és sérülés éri, ha szeretetet ad másoknak. Mindkét árnyék-ént a nekik megfelelő eszközökkel oldottam, alkímiáztam, és fénnyé, azaz önmagam eredendő valóságává alakítottam, majd összeolvadtam velük. Most nem csak a szavak szintjén raktároztam el a fejemben, de át is éreztem a lelkemben, hogy Édesapám legnagyobb feladata az életemben az, hogy az egyetemes szeretetre tanítson, és akkor fog tudni nyugodt lélekkel visszamenni a fénybe, ha tudja, hogy e téren az utamon vagyok. Nem válogathatok, nekem az a kódom, hogy az embereket emlékeztessem arra, kik ők valójában és miért születtek, és nem véletlenül adatott számomra a Teremtő Önismeret: ha valakiben olyan árnyéktulajdonságra lelek, amibe beakadok, meg kell néznem, hogy ennek mi az oka, mi dolgom van vele és hogy hol működik esetleg bennem is az a tulajdonság. És akkor léphetek tovább, ha e kérdésekkel kapcsolatban adott szintemnek megfelelően mindent felismertem, tudatosítottam és az egyetemes szeretet mentén feloldottam.

Emellett az az érzés is nagy erővel tört utat a lelkembe, hogy mihamarabb be kell oltatnom magam, mert Édesapámat csak így tudom – a szabad érintkezés lehetőségével – meglátogatni az idősotthonban. Most csak érintésmentes látogatáson vehetek részt, ahol üvegen keresztül „kiabáljuk” át egymásnak a mondanivalónkat, az intézmény valamelyik munkatársa jelenlétében. Ez azért is fontos lenne, mert megkaptam érzésben-sugallatban, hogy Apának az is segítene, hogy „el tudjon menni”, ha én rendszeresen meglátogatnám és „beszéltetném”, biztatnám, hogy meséljen az életéről, a családunkról, arról, hogy ő mit, hogyan élt meg akár gyermekként, akár velünk családapaként, mert így sok minden alól tudna felszabadulni, ami húzza-nyomja a lelkét.

Édesapámon kívül nekem még magam elé kellett vennem a Nagynénémmel való kapcsolódásomat és a vele való elakadásaimat is. Régen megkaptam már érzésben, hogy mentális betegsége miatt őt is egy neki megfelelő szakotthonban kell elhelyezni, és hosszas utánajárás után be is adtam a jelentkezést egy a lakhelyünktől, kb. egyórányi autóútra lévő otthonba, de „valahogy” úgy alakult, hogy azóta sem tudták felvenni őt oda. Hamarosan megéreztem, hogy a legjobb az lenne, ha Nagynéném abban az otthonban tudna lakni, ahol Édesapám is lakik. Ez papír szerint nem lehetséges, de sok csodát megértünk már Édesapám idősotthonbeli elhelyezésének rögös útján, ezért úgy voltam vele, miért ne vághatnánk bele? De valahogy nem ment, leblokkoltam, nem akaródzott megírnom a levelet, amiben Nagynéném felvételét kérném az otthonba. Féltem is, hogy elutasítják a kérelmet, meg egyébként is kígyóként tekergett az egóm abban a már rég kioldott, de most újraéledt bizonytalanságban, hogy tényleg az otthonbeli elhelyezés a legjobb megoldás-e Nagynéném számára. Testvérem kérte, nézzem meg, mivel vagyok elakadva. Magamba néztem, és azt éreztem, hogy szeretném, ha nagynéném a saját otthonában lakhatna, de megfelelő életkörülmények között (amik most nem adottak, és a lakásának a visszafordíthatatlan állagromlásából kifolyólag nem is teremthetőek meg számára a jövőben sem). Fel kellett ismernem, hogy egy anyaghoz kötött, tapacs-ragacs szeretettel kötődöm nagynénémhez, holott ő is hazafelé, a fénybe igyekszik már – ezért is utasítja el mindazt, ami az anyaghoz köti, ezért tiltakozik a fűtés ellen télen, ezért van, hogy nem eszik rendesen, ezért van, hogy az anyaggal, ami körülveszi, nem törődik, és minden siralmasan amortizálódik körülötte stb. –, én meg koloncként lógok rajta és nem engedem el. Kiengedtem minden, a Nagynéném elvesztésével kapcsolatos fájdalmamat a magentába, és ahogy a fájdalmak fénnyé alakultak, a Nagynénémhez kötődő ragaszkodásom is átalakult a valós, feltétel nélküli, egyetemes szeretet minőségére. Láttam, hogy Nagynéném így el tud menni a fénybe, és hogy ezzel együtt ki tud oldódni az én őrült, skizofrén részem is, ami őhozzá kötődik. Ő és én energiaminőségünkben nagyon hasonlítunk egymásra, ezért kapcsolódunk egymáshoz olyan szorosan, de az utunk teljesen más: ő valamikor nemet mondott az ígéretére, és megbolondult. Óriási áldozatot hozott és egy olyan útra mutatott példát, amit én nem követhetek! Nekem itt van az önismeret, a Teremtő Önismeret, amivel egy teljesen más minőségű életet teremthetek!

Egy dolog volt még, ami kioldásra várt bennem: a kétely, a félelem, hogy az általam legjobbnak ítélt helyre felveszik-e nagynénémet. Megnéztem, hogy ez honnan ered, és egóm kontrollálási, irányítási vágyával kellett szembesülnöm – megint! Hagytam, hadd élje ki a magentában az irányítási vágyát: karmesterpálcával zenekart dirigált, cserkészeket vezényelt, kisdobosokat irányított, majd kapott egy kis hadsereget, majd egy óriási hadsereget fegyveres katonákkal, és egyszer csak megérezte a súlyát annak, hogy ő az irányítási mániájával micsoda háborúkat szít és mekkora pusztítást visz végbe. Ekkor összeomlott, feladta akarását, és a pálcáját felrakta Isten oltárára. Átöleltem, átitattam fénnyel, és amikor egészen fénnyé vált, összeolvadtam vele. Nagynéném sorsát arany tálcára tettem: kerül abba az otthonba, amelyikbe kerül, ami az ő útja, legyen meg a Jóisten akarata!

Nem sokkal a meditációnk után feloldották a látogatási korlátozást az idősek otthonában, ahol Apu lakik: végre újra találkozhattam vele, aminek nagyon-nagyon örülök!!! Nagynéném ügyében pedig megtettem az első lépéseket, hogy számára megfelelő helyre kerülhessen. Izgalommal, de mégis nyugalommal a lelkemben várom a fejleményeket, és éberen figyelem a jeleket, amik mutatják, hogy mikor mit kell tennem, és milyen lehetőségekkel élhetek.