Enikő, nagyon sokat adott megint a tegnapi oktatási nap. Köszönöm. Felírtam minden olyan „pontot,” ami érzékenyen érintett, hogy aztán megnézzem és foglalkozzam vele később.
A vonaton hazafelé magam elé vettem az elsőt, ami ez volt: „Miért nem akarom meghallani, meddig akarom a süketet játszani?” Feltettem magamnak a kérdést: „Miért nem vagyok hajlandó meglátni az értékeimet, s azokat elismerni?” Odáig jutottam, hogy felismertem, erős félelem van bennem, félelem mások ítéleteitől, félelem attól, hogy felvállaljam magam, félelem a felelősségtől. Ezek a válaszok még a „felszínről” jöttek. Aztán jött egy kép és egy erős, mély érzés. A kép az volt: befogom a fülem amikor pisilek. (Ez a kép azért jelent meg, mert valóban gyakran befogom a fülem pisilés közben.) Az érzés azért volt olyan mély, hogy észrevegyem, ez a kettő dolog összefügg. Azt még nem láttam, hogyan.
Aztán a vonatról leszállva, a kocsimhoz sétálva jött a gondolat: „Úgy nem váltódom meg, ha megtagadom magam azzal, hogy nem merem meghallani a külvilág felém irányuló vélelmeit. Ez a felelősség. Félek a felelősségtől!?”
Majd hazafelé a kocsiban vezetés közben újra feltettem a kérdést: „Miért nem merem meghallani?”
Válaszul jött egy nagyon, nagyon mély érzés és folytak a könnyeim közben: „Nem lehetett meghallanod, nem lehetett elismerned magad, azért játszod ezt! Nem merted.”
Másnap reggel Felsőbb Énemmel folytattam a meditációt: elhittem, nem vagyok szerethető, ezért most ebben hiszek és ezért fogom be a fülem és nem hallom meg magamról a jót, vagy a szeretetteljeset. Fáj és félek meglátni a saját szerethetőségem, mert el kellett temetnem magamban, s csak így tudtam életben maradni, túlélni. Miért zárom le és miért fáj ez nekem? Mert ott vannak bennem ezek a halott részek, halott énképek (amik lezárják a fényem) és én még ebben élek, még ezt tartom a valóságomnak, mert megszoktam és rám égett. Az átvett minta. Nincs valósága. Nem az enyém. Felsőbb Énem mutatja a múltamban, ahogy nem él(het)tem meg magam, elkezdtem hazudni magamnak és magamról, annyira, hogy a nem létező rosszat is előbb felvállaltam, mint bármi jót. Meg kell feleljek másoknak és így felelek meg, hogy nem veszek magamról tudomást. Nem létezem! (Ezt azért húztam alá, mert itt éreztem, hogy ezt úgy nyomatékkal kaptam.)
Meditatív állapotban, emelkedett rezgésszinten, a Teremtő Önismeret technikáival oldottam ki és meg: magam elé vettem a 38,5 évemet a fogantatásomtól kezdve, láttam évenként minden évem énjét és ráengedtem lélekmagomból az arany szinuszgörbét a lelki fájdalmaimra, árnyékaimra, fénnyé alakítottam. Mikor fénnyé vált, összeolvadt „eggyé”, tudatosítottam magamban, hogy az ennek mentén átalakított erőmet, fényemet a lélekmagomba kell helyeznem, hogy e pillanattól kezdve a Felsőbb Énem szolgálatába állíthassam. Majd magam elé vettem Édesanyámat és az ő anyukáját, valamint a felmenő rokonokat, ugyanezt megcsináltam velük is.