Tehetetlenség

A tehetetlenség érzését a kisebbik fiam mutatta meg nekem.

A 8. osztály elvégzését követően, nem tudta eldönteni, hogy milyen szakmát válasszon. A csak érettségit adó iskolákat eleve kizárta, mert azt mondta, ő nem szeret tanulni, így rám hárult az a feladat, hogy segítsek neki szakmát választani. Képességeit, érdeklődését ismerve, az építészetet ajánlottam, ahová fel is vették. A 0. évfolyamot sikeresen elvégezte, de utána már csak bukdácsolt, végül a 3. év végén több tantárgyból megbukott, pótvizsgázni sem volt hajlandó. Ekkor közölte velünk, ez a szakma nem érdekli, őt az elektronika, az elektromosság vonzza. Mindezt szeptember 1-én…

Végigkínlódtunk 4 évet a semmiért. Nem tehettünk mást, kerestünk egy iskolát, ahol villanyszerelő szakot is indítottak. Nagy segítséggel sikerült még beiratkoznia arra az évre. Igaz, hogy a 9. évfolyamtól kellett kezdenie, de olyan ügyes volt, hogy jó eredménnyel, ösztöndíjjal végezte el a 3 évet. Az oktatója megígérte, bármikor felveszik arra a munkahelyre, ahol a gyakorlatot töltötte, vagy ha máshová szeretne menni, ajánlólevelet ad neki. Nem siettettük a munkakezdését, gondoltuk, ez az utolsó lehetősége a gondtalan szabadságra, hadd töltse kedvére a nyarat. Na, ekkor kezdődött igazán a probléma! A nyár vége felé mondtuk neki, ideje lenne munkahelyet keresni. Ezt szinte meg sem hallotta. Egyre többször szóltunk, de mindig azt mondta: „Jó, majd!” Már november volt, és még mindig nem tett semmit.

Ez az állapot szinte elviselhetetlen volt számomra. Többször feltettem a kérdést, hogy mit rontottam el? Én nem ezt a példát mutattam. Mit tanít nekem, mire tükör? A Teremtő Önismeret módszere segített, hogy kérdéseimre választ kapjak. Megláttam, hogy tanulnom kell a türelmet, elfogadást. De mivel nem oldódott meg az élethelyzet, tudtam, ez még nem a végső ok. Nem adtam fel, továbbra is emeltem a rezgésszintem, mélytudatban magammal szembesültem, kerestem az eredőt, az igazi okot, az eredő árnyék-én tulajdonságot. Majd, az egyik meditációban ősvalómban megnyílt a tehetetlenség érzése. Ez az érzés eddig teljesen ismeretlen volt számomra, hiszen én pont az ellenkezőjét éltem, már szinte gyerekkoromtól kezdve mindig magam akartam megoldani a saját dolgaimat. Eddig is elég kemény feladat volt számomra szülőként megélni azt, hogy nem tudok a gyermekemnek segíteni és most pedig még azt is tudatosítanom kellett magamban, hogy nem az én dolgom megoldani a gyermekem életét. Mivel az ősvalóban nincs helye a félelemnek, ott az egyetemes (megbocsátó, elfogadó, elengedő) szeretet létezik, ezért képes voltam kioldani a tehetetlenség érzését a gyermekem iránti elfogadó, feltétel nélküli szeretettel. Ahogy ez megtörtént, felszabadult a Teremtő erő bennem, rögtön megnyílt a megoldás és megszületett a döntésem is. Tudtam, hogy ezért a döntésemért nagyon sokan elítélnek majd, de éreztem a belső bizonyosságot döntésem helyességében, éreztem a hit erejét magamban, hogy a gyermekemért meg kell tennem, és hogy képes vagyok rá.

A feltétel nélküli szeretet érzésével átitatva leültem a fiammal beszélni. Elmondtam, nem szeretném tovább nézni az ő semmittevését, a magam és az ő iránta érzett tisztelet kötelez arra, hogy megkérjem, költözzön el. Legnagyobb csodálkozásomra azt mondta, rendben. Elmentünk albérletet keresni, kiválasztotta a neki megfelelőt, 2 nap múlva elköltözött.

Azt is tudni kell, hogy a 3 iskolai év alatt kapott ösztöndíját félre tudta rakni, mert otthon mindent megkapott, amire szüksége volt, így valójában semmi nem ösztönözte arra, hogy dolgozni menjen. Az albérletben teljesen egyedül kellett gondoskodnia magáról: bevásárolni, takarítani, főzni, mosni. Addig otthon semmit nem csinált. Mi pedig otthon türelmetlenül vártuk, hogy mikor fogy el a pénze. Ez a nap is eljött február közepére. Ekkor már nem tudott mit tenni, végre elkezdett munkát keresni. Mindössze annyit tett, hogy megkérdezte az egyik haverját, van-e náluk felvétel. Azonnal felvették. Azóta is ott dolgozik, szereti és érti is a szakmáját, jól keres.